Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
64 Rita produkált. Takács Kati (ma Szabó Andrásné) szintén paraszti hátterű tagja volt csoportunknak. Nem emelkedett ki, sem pozitív, sem negatív értelemben, ő is azok közé tartozott, akik e közegben némileg feszélyezve érezték magukat. Ritkán nyílt meg, elrejtette igazi énjét, csak egyszer-kétszer tapasztalhattam meg, hogy visszahúzódó magatartása mélyén impulzív személyiség rejtőzött. Úgy tudom, nem lett könnyű élete, én nem emlékszem rá rossz szívvel. Varga Laci, aki az ábécérendben a végére maradt, négy vagy öt évvel idősebb volt, mint a csoport átlaga. Már jelentős „múlt” állt mögötte. Szülei elváltak, apa nélkül nőtt föl, édesanyja nevelte őt és húgát (aki ezekben az években már a Központi Antikváriumban dolgozott). Laci, talán ezért is, amióta ismerem, mindig is az úgynevezett „nehéz emberek” közé tartozott, életét ismétlődő konfliktusok tarkították. Nekem ezekben az években a legközelebbi barátaim egyike lett (a csoporton belül pedig a legközelebbi). Édesanyja és húga változatlanul Pesten élt, Laci útját szociális körülményei jócskán megnehezítették, de Pesten, addigi élete során jó néhány hasznosítható kapcsolatra is szert tett. Ismerte például a szociálpszichológus Mérei Ferencet (az ő szociometriai elméletét már gyakorlatban is használta), tanította Virág Teréz (akit ma a magyar pszichoanalízis fontos személyiségeként tart számon a tudománytörténet), jó barátja volt a mára elfeledett, de akkoriban jó nevűnek számító költő, Verbőczy Antal, keresztapja, Papi Lajos pedig szobrászként afféle őstehetségnek számított stb. Tapasztaltabb, mondhatnánk „érettebb” személyiség volt már, mint mi, a többiek. Nem is véletlen, hogy ő lett az úgynevezett – a „téó” által kinevezett – „csoportvezető” is, aki a szükséges szervezési és adminisztrációs feladatokat hivatalból ellátta. Az anarchizmus története érdekelte, a szabadságvágy és az egyenlőség eszménye jellemezte. Húga révén fontos könyvekhez jutott hozzá, Hauser Arnold egyik könyvét én is így tudtam csak megszerezni. Édesanyjához és húgához is elvitt, megismerhettem őket, sőt az első szilvesztert Papi Lajoséknál, Kisújszálláson együtt ünnepelhettük. (Velünk jött Pozsár Vili is.) Aznap délelőtt még vizsgáztunk, aztán vonatra ültünk, este óévet búcsúztattunk... Ez a kapcsolat, nem tagadható, néhány évig meghatározó volt számomra, sok mindent együtt csináltunk. (Aztán – nem is lehetett ez másképpen – az utak persze elváltak.) Természetesen csoportunk nem elszigetelten létezett. A nap nagy részét – órákon, órákon túl – együtt töltöttük, de beletartoztunk a főiskola életébe. Az úgynevezett nagy előadásokat például együtt hallgattuk az évfolyammal. Az irodalmi és nyelvészeti előadásokat a magyarosokkal (függetlenül attól, hogy a másik szakjuk mi volt), a történelmieket a történészekkel (ugyancsak második szaktól függetlenül). Így nagyon sajátos világokkal érintkeztünk. A két végletet az ének és a „tesi” (testnevelés) szakosok képviselték. A történettudomány és a sport ilyen összekapcsolása persze meglepő lehet ma, de az akkori képzés ezzel a kombinációval is számolt, s nem is lehet mondani, hogy a tesi szakosok eleve szűkagyúak,
