Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
59 netet Bezdán Sándor adta elő. Ő korábban kényszerűségből valamelyik „marxista” tárgyat oktatta, csak Nagy Pista regnálása idején került át a történettudományi tanszék állományába – kiválasztásába alighanem az is belejátszott, hogy ő is vásárhelyi származék, s a főiskola neveltje volt. Kitűnő humorú, öniróniára is hajló, szimpatikus embert ismerhettünk meg benne, de – sajnos – ő is kényszerpályán mozgott. A ráosztott szakterület és saját tudományos érdeklődése nem esett egybe, az egyetemes történetet csak muszájból oktatta, igazában az agrártársadalom művelődéstörténete érdekelte. Publikációi is a hódmezővásárhelyi olvasókörökről szóltak, ebből akart kandidálni is. Emberként, a „töribulik” hangulaterősítőjeként, beszélgetőpartnerként szerepe jelentősebb (s pozitívabb), mint az egyetemes történet előadójaként. Sorsa buktatókkal tele, szomorúan alakult, de haláláig részese maradt annak a baráti körnek, amely Nagy Pista körül alakult ki, s jóval a főiskolai évek után is fönnmaradt. A tanszék állományába tartozott a szakmódszertanos Huszka László is, adjunktusi, majd docensi beosztásban. Laci bácsi a régi tanítóképzőből került a főiskolára, nem kutató, nem „történész” volt, hanem – olyan-amilyen – pedagógus. Erősen vallásos, konzervatív habitusú emberként ismertük meg, irracionális félelmek közt élt, számomra a végtelenül kisszerű, sőt rigorózusan kicsinyes ember prototípusát testesítette meg. Nem mondható rosszindulatúnak, nem élt vissza helyzetével, ki lehetett jönni vele, de nem kívánkoztam soha a közelébe. Amikor egyik óráján kitört a „presszós tündérek” ellen, akiket ő az erkölcstelenség megtestesítőinek tartott, s mártíriuma tudatában jelentette ki, hogy ezt akkor is kimondja, „ha elviszi miatta az ávó”, egyszerre volt szánalmas és nevetséges. Némi iróniával jegyzem meg róla, hogy a bölcs Tömörkény István alighanem róla is azt mondta volna: „ilyennek is köll lennie”. Inkább csak ember- és társadalomismereti tapasztalataimat gyarapította, nem szaktudásomat. A három szaktanszék oktatói mellett persze más tanszékek tanáraival is találkoztunk. Hallgattuk őket, vizsgáztunk náluk. Az úgynevezett „marxista” tanszék, amely a legitimációs funkciójú világnézeti indoktrináció legfőbb szerve volt a főiskolán, úgy, ahogy volt, felejthető. Engem Marx s a marxizmus mindig is érdekelt, de az a leegyszerűsített és deformált vulgármarxizmus, ami itt forgalomba került, egy percig sem érintett meg. Hallgatnom kellett, s vizsgáznom belőle, de esetemben ez az egész kontraproduktívnak bizonyult. Csak a kapitalizmus politikai gazdaságtana adott, nyomokban, valamit, a „polgazdos” Vidács Ferenc a többiekhez mérten színvonalas oktató volt, Kallós Gábor vagy Galgóczi Anna butasága azonban felejthetetlen. S azt sem felejtem el, hogy a filozófiatörténetet előadó Rigó Jázon azt mondta, Kantról nem beszél, mert Kant nehéz, és ő sem érti igazán. (Egy jó filozófiatörténeti oktatásnak persze nagyon is örültem volna, de ezt itt sajnos nem kaptam meg, s így e téren teljes autodidaxisra kényszerültem. E veszteséget nem is bocsátom meg azoknak, akik miatt így alakultak a dolgok.)
