Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
60 Központi tanszék volt a pszichológiai tanszék is, ezt minden szakon, mindenkinek hallgatnia kellett – pedagógusképzésről lévén szó, ez érthető is. A tanszék vezetője s a nagy előadások előadója Geréb György volt (Geréb Ágnesnek, a tévé révén ma közismert orvosnőnek az apja.). Ambivalens benyomást tett rám. Elismert pszichológusnak számított, már megvolt a „nagydoktorija”, az általa összeállított pszichológiai atlaszból tanultunk, fáradtságlélektani kutatásai – úgy tudom – jelentősek. Mint ember azonban meghökkentett. Egész előadást tartott például arról, hogy ő „professzor”, s mint professzornak az a hivatása, hogy valljon. Olykor, ha olyanja volt, nagykatalógust csinált, csaknem az óra egésze elment rá. Furcsa, különc figurának láttam. Homályosan arra is utalt, hogy annak idején munkaszolgálatra vitték, e fejlemény lényegét azonban nem tudta igazán megértetni. Alighanem ő maga sem dolgozta fel magában élete e traumatikus eseményét. Adjunktusa, Kiss Ferenc, aki olykor szintén tartott előadásokat, és vizsgáztatott is, lényegesen összeszedettebb volt, jobban tanított. Memóriája, amely idézetei vonatkozó lapszámait is hibátlanul mondta föl (szabadon, nem papírból), imponált. Érdekes azonban, hogy Gerébnél könnyebb volt vizsgázni, a hallgató, ha elég okos volt, gyorsan belekeverte mondandójába a fáradtságlélektan valamelyik elemét, s Geréb erre mindig rá is harapott. Az eredeti tétel pillanatok alatt átlényegült. Kiss Ferenc lényegesen szigorúbb volt, pontosabban, ő csakugyan megkövetelte, amit tudnunk kellett. Vele később, már végzésem után, laza, de jó kapcsolatba kerültem. (Ő, ha jól emlékszem, a századelő érdekes tudósegyéniségéről, Pikler Gyuláról írta doktoriját.) De inkább tanár volt, a szó igazi, jó értelmében, semmint kutató. A főiskolán, értelemszerűen, a neveléstudománynak is kitüntetett szerep jutott. Pedagógiát (ideértve annak minden ágát) mindenkinek kellett tanulnia. A tanszék, számomra, mindkét arcát megmutatta. Itt tanított minden idők egyik legrosszabb pedagógusa, Szörényi József, aki a sors különös fintoraként több mint száz évet élt meg. Igazi antipedagógus volt. Amikor az asztalra könyökölve, mereven a szemembe nézve tudtomra adta, hogy „pedagógiai szeretettel” int meg (természetesen „András kartárs”-nak szólítva), paradigmatikus tisztasággal demonstrálta azt, ahogy egy pedagógus nem viselkedhet. Sütött róla az utálat, amely mindenkire, a vele ellentétes habitusú tanárkollégájára is kiterjedt. Hogy a pedagógia bizonyos körülmények között elnyomó, emberdeformáló intézmény, azt ő – az ő hivatásgyakorlása – tette számomra világossá. Ugyanakkor a neveléstudományi szekcióba tartozott Nánási Miklós tanár úr is. Ő nem Szegeden lakott, „lejárt”, itt csak heti négy napot töltött (a jó házasság föltétele, mondta nem kis öniróniával, a kellő távolság s az idő megosztása). Sok mindenen átment, bölcs, az életet (s az irodalmat) élvezni is tudó ember volt. Szót lehetett vele érteni, sőt alkalmilag a kritikát is elviselte. Szabad szellemként mutatkozott meg előttünk, idegen volt tőle a formális tekintélytisztelet (amire pedig sok pedagógus hajlamos). Amikor például egyszer valakitől, talán valamelyik volt tanítványától kapott egy
