Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
54 „dolgoztunk” együtt. Mindvégig jó viszonyban voltunk. Az irodalom tanszék oktatói közül a legnagyobb élményt számomra Keszthelyi György jelentette. Ő akkor „csak” adjunktus volt, a bajai tanítóképzőből hozta el Szegedre Hegedűs, s nem is sokat publikált. (Az egyik Cholnoky-tanulmánya, amely a főiskola évkönyvszerűen megjelent tudományos közleményeiben látott napvilágot, persze így is máig a Cholnoky-irodalom egyik alapműve!) Több nyelvet bírt, irodalmat jó néhány nyelven olvasott, mindent eredetiben, a szöveg nyelvi sajátosságait érzékelve. Ő volt az egyik nagy olvasó azok közt, akiket életem során megismerhettem (a másik kettő e nemben Ilia Mihály és Vekerdi László), s ez az olvasottság egy nagyon széles, speciális horizontot eredményezett, amelyből megítélve az egyes, szokványosabb művek is új, váratlan oldalukról mutatkoztak meg. Az irodalomértés legmagasabb fokát a főiskolán Keszthelyi árulta el. Nála vizsgáznom is jó és hasznos volt, úgy kérdezett, hogy miközben a kérdéseket megválaszoltam, egyre magasabb szintre kerültem. A vizsga végére többet tudtam, mint kezdetekor, s irodalomértésem számára is új dimenziók nyíltak meg. (Sajnos Szeged őt sem tudta megtartani, nem kapott lakást, s betegeskedő emberként néhány év múlva visszatért Bajára.) A tanszékhez tartozott Farkas László is (nem emlékszem, hogy engem is tanított-e), akit nem annyira a főiskolán, mint a „Béke tanszéken” lehetett megtalálni. Jó képességű ember volt, minden jel szerint értett az irodalomhoz, költőként is publikált, stílusérzékének sokféle összefüggésben is tanújelét adta. Akiket tanított, kedvelték. De masszív alkoholista volt, nem nagyon bírta ital nélkül, már ekkor is kifelé állt a szekere rúdja. (Tehetségtelenként meg lehetett maradni a főiskolán, alkoholistaként már kevésbé. Az erények őrei akcióba léptek.) A tanszék oktatói közé tartozott (akkor, azt hiszem, még csak adjunktusi beosztásban) Dobcsányi Ferenc is, aki a szakmódszertanos feladatait látta el. Az ő hatáskörébe tartozott az úgynevezett ifjúsági irodalom oktatása is – mindkét szerepkör inkább pedagógiai jellegű, semmint irodalomtörténészi. Dobcsányi, nem is véletlenül, a gyakorlóiskolából került ide, ahol sokáig szakvezető tanárként dolgozott (ahogy felesége is). Ő meg-megszívatott minket, jellegzetes beugrató (az adott mű elolvasását kontrolláló) kérdésekkel élt, például: hány közkatona van A Pál utcai fiúk ban? Nem kétség, arra, amire őt szerepe predesztinálta, a pedagógusképzésben szükség volt, de sem ő, sem tárgya nem válhatott vonzóvá. (Alkalmilag később is érintkeztem vele, viszonyunk szívélyes maradt, ő a Kincskereső című gyerekirodalmi folyóirat szerkesztői közt is fölbukkant.) A nyelvészeti tanszék szakmailag az akkori főiskola egyik legerősebb, legjobban kvalifikált tanszékeként jellemezhető. Szent borzadállyal szemléltem. A tanszék élén a nyelvtörténész Inczefi Géza állott, már rég megszerezte a nyelvtudományok kandidátusa fokozatot, publikációi, mindenekelőtt a földrajzi nevekről írott monográfiája alapműnek számított. Nagy tudású, fölkészült nyelvész volt. Aktuális memóriája akkor már romlófélben (engem, fél év szeminárium után,
