Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
35 kit, továbbá a két évnél fiatalabbakat és a terhes kislányokat. Csak egészségesek maradhatnak. Lehetőleg minél idősebbek. – És ha nem megyek bele? Ha nem négyszáz gyereket viszek ki a vonathoz, ameny nyi a kvótában van, hanem négyszáztízet? Csak nem fogja ott hagyni őket a peronon? A komisszár nem válaszolt, de súlyos pillantásából világosan kiolvasható volt a válasza. – Nagyon kérem! A listában tényleg csak olyanok szerepelnek, akiknek van esélyük, hogy kibírják az utat, legalábbis én úgy látom. Belaja hallgatott. – Hogy tehetném meg? Saját kezemmel húzzam ki? – Sapiro úgy állt ott, a torkához szorított kis ökleivel, mintha meg akarná fojtani magát. – Képtelen választás... – Nem kell senkit kihúzni – szólt közbe Gyejev. – Elviszünk mindenkit. A jelmezes kisfiút, a vak Marhumot, a Csuvas Szenyát. Meg a terhes kislányt is. Meg ezeket is – biccentett a fekhelyek felé. – Nem! – fordult felé Belaja olyan hevesen, mintha meg akarná ütni. – De igen! – felelte Gyejev. – A szerelvény parancsnoka én vagyok. Készítse elő a szállítási papírokat – fordult most már az igazgatónőhöz. – Aláírom. Az igazgatónő csak pislogott, zavart tekintetét ide-oda kapkodta a két vendég között. – Lábbelijük sincs, egynek se – suttogta hirtelen rekedten, és elgyengült kezei lehullottak. – Csak a vagonokig jussanak el valahogy, a vonaton már kibírják... – Lábbelit is kerítünk – jelentette ki Gyejev. – Kerítünk! – Jóságos akar lenni? – kérdezte Belaja már a tornácon. Nem is kérdezte, sziszegte a foga között. – Jószívű? Mindenkin segíteni akar? – Igen – felelte Gyejev. – Te nem akarsz? – Nem! – mondta keményen a komisszár. Ott állt a menhely bejáratánál, szögletes orrú bakancsba bújtatott lábát keményen megvetette a grániton, mintha még reménykedne, hogy visszafordulnak, és másként zárják le a kérdést. – Én minél több gyereket akarok eljuttatni Turkesztánba. Élve! Az elfekvőket nem tudom odajuttatni. Csak feleslegesen foglaljuk velük a helyet a vagonban. – Szóval pusztuljanak el inkább itt? Gyejev már leszaladt a lépcsőn, de a komisszár nem mozdult, így Gyejev is kénytelen volt megállni. Nem tudta eldönteni, maradjon-e Belajával, vagy menjen tovább. Megfutamodni, ahogy a nyúl a róka elől, nem akaródzott. – Ez a túlélés logikája, Gyejev! Kegyetlen, de logika. Először azokon kell segíteni, akiket még meg lehet menteni. – Mindet meg lehet! – ugrott vissza Gyejev a komisszár mellé, de sehogy sem tudott azonos magasságból az arcába nézni. Akárhogy igyekezett, felfelé kellett néznie. – Meg lehet. Vagy legalább meg lehet próbálni.
