Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
36 – Egészséges gyerekek élete árán? Gyejev életében először látott ilyen emberszemet, hideg volt és vad. A farkasoknak van ilyen, amikor rárontanak a vadászokra. Embernek soha. – Azt tudnám, hogyan nevezhetett ki a párt gyerekkomisszárnak?! – Elkeseredetten legyintett, lerobogott a lépcsőn, és elrohant, de nem bírta megállni, futtában visszafordult, és odakiáltotta: – Te nem elvszerű vagy, nem is szívtelen. Nem! Még csak nem is kőszívű! Te, Belaja, ellenség vagy! A komisszár úgy állt ott a tornácon, mintha földbe gyökeredzett volna a lába. – Én, Gyejev, egészen Szamarkandig a maga egyetlen és leghűségesebb barátja vagyok – felelte halkan. De Gyejev meghallotta. Lábbeli kell. De hát honnét szerezzen? Ötszáz párat! Ez annyi, hogy akár ötmillió is lehetne. Nem volt ekkora kincse senkinek, nem volt se a boltokban, se az ócskásoknál, se a bazársoron. A városban az emberek leváló talpú bakancsban, foltozott nemezcsizmában, bocskorban, tutyiban járkáltak. Esőben fapatkót, madzaggal felerősített fadarabokat kötöttek a lábukra, azzal gázoltak a tócsákban. A jó minőségű cipő ritkaságszámba ment, és vagy a bolhapiacon a spekulánsoknál, vagy a katonai raktárak kezelőitől lehetett szerezni. Akadtak szép számmal olyan ravasz fickók, akik kimondottan az erős csizmák végett álltak be katonai szolgálatra. Gyejev is az ellátószolgálatnál kapta a neki járó bakancsot. Alig használt darab, és mindössze egy számmal nagyobb a kelleténél, igaz, fűzője nincs, de sebaj, így is mesébe illő kincs. De még a hadsereg raktáraiban se porosodhatott egy egész ezredre való tartalék lábbeli. Ötszáz pár jó minőségű cipőt csak kölcsönbe lehetett kapni, azt is csak a katonaságtól. Gyejev az erődhöz nyargalt, de olyan fürgén, mintha nem is őszi latyakban futna. Az iménti veszekedés kellőképpen feltüzelte. Itt, az ősi erőd fehér falai közt működött a katonai akadémia. A fal mögött ott dobogott, sarkantyúzta a lovakat vagy menetelt az alakulótéren az az ötszáz pár csizma, amire Gyejevnek akkora szüksége volt. Csakhogy az erődbe nem engedték be. A kapuőr – egy szuronyos tökfej – megmakacsolta magát: papír nélkül egy lépést se! – Te gyilkos! – fortyant fel Gyejev. – Amíg mi itt süketelünk, pusztulnak a gyerekek. – Tüstént rájött, hogy Belaja szavait mondja, ettől még jobban méregbe gurult. – Eredj már be legalább, jelents be a parancsnoknál! Mire amaz: nem hagyhatom el az őrhelyemet. – Hát akkor ordítani fogok – fenyegetőzött Gyejev. – Üvölteni fogok, mint a félig leszúrt disznó, addig hívom azt a parancsnokot, amíg ki nem jön. Mire amaz: rád hívom a rendőrséget. Gyejev kiköpött, és nekiállt várakozni. Összehúzta magát a szemerkélő esőben, tekintetét belefúrta az őrbe, aki kényelmesen bebújt az őrbódéjába. Gyejev azt
