Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
25 – Nagyevőhöz nagyebédre! – Azután meg inni kéne! – Három kiló rokfortkrémre! Akkor aztán a sötétség megtelt hangokkal, nevetéssel, sóhajokkal. – Felpofozott stricikékre! – Meg a süket ügyészkére! – Meg a padlókefékre! – Ha nem kell, hát lökd csak félre! – Elhallgassatok! – mordult rájuk a kulcsárnő valahol a lépcső aljában. Gyejev a tekintetét a sötétségbe fúrva, maga előtt tapogatózva nyargalt Belaja után, átgázolva a lépcsőfokokon tömegével heverő kisfiúkon. Tenyere nyírott kobakokba, lábszára csontos vállakba és hátakba ütközött. Legjobban attól félt, hogy rálép valakire, de a gyerektestek fürgébbek voltak, maguktól félrehúzódtak, ahogy az apróhalraj egy nagyobb hal közeledtére. Minél feljebb ért Gyejev, annál világosabb lett körülötte, és annál sűrűbb lett a tömeg. A lépcsősor hamarosan két ágra vált, mindkettő meredeken elkanyarodott, az egyik balra, a másik jobbra, és fel az emeletre. Itt már meg lehetett különböztetni a szemeket – volt köztük barna, borostyánsárga, fekete, kék, fűzöld –, melyek kíváncsian bámultak mindenfelől. A kölykök kicsinyek voltak, és mind egyformára nyírva. Az egyiknek mintha hiányzott volna az egyik füle; de lehet, hogy csak úgy tűnt ebben a félhomályban. Az emelet kétoldalt tágas folyosóvá nyílt. A belső helyiségekbe széles ajtók vezettek, amelyek valaha ragyogó fehérek lehettek, és arany cirkalmak díszíthették, de mára úgy megkoptak, hogy csak a sötét fa látszott. A folyosó mélyéről apró termetű, szemüveges asszonyka sietett elő a vendégek fogadására, nyilván a menhely munkatársa. Belaja azonban nem várta be, sőt, mit se törődve az asszony igyekezetével, kitárta a középső ajtót, és határozottan belépett rajta. Gyejev a restelkedéstől égő arccal ment utána. Még az hiányzik, hogy neki kelljen majd magyarázkodni az arcátlan betolakodásért. Belépett, és elállt a lélegzete, hatalmas bálterembe jutott. Az óriási ablakokon át, amelyek csaknem mind be voltak üvegezve, és csupán néhány volt rongydarabokkal befoltozva, bőven áradt be a nappali világosság. A meny nyezet szokatlanul magas volt. Gyejevnek hátra kellett hajtania a fejét, hogy szemügyre vegye a hatalmas többszintes csillárt, mely akkora volt, mint egy mozdony (a gyertyaforma égők az utolsó darabig össze voltak törve, de a tekergő bronzkarok épek maradtak). A csillártól hullámvonalban gipszvirágok és fekete repedések húzódtak. Ugyanott a magasban fehér korláttal körülvett zenekari erkély látszott, amelyet összekaristolt, de még mindig mutatós oszlopok tartottak.
