Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
26 Ez a hatalmas tér úgy tele volt zsúfolva gyereknépséggel, mint egy pályaudvari váróterem. Az ablakpárkányokra rongyokat terítettek, derékaljat mesterkedtek belőlük, és mindegyiken három-négy kislegény heverészett, szinte egymás hegyénhátán. Fekhelyek készültek mindenből, ládákból, bőröndökből, tömött zsákokból, valamint szorosan felstószolt és szalmával beszórt könyvrakásokból, amelyek hosz szan sorakoztak a parkettán (méregdrága könyvek lehettek, bőrkötésben, díszes borítóval, nyilván mindenféle összes művek). Akiknek nem jutott alvó- vagy ülőhely, egyenest a padlón feküdtek, melyet így sűrűn ellepett a piszkos-sápadt végtagok és beesett arcok mocorgó rétege. A belépőkre senki ügyet sem vetett, a menhely lakói kifelé bámultak az ablakon, verték a blattot, horkoltak, tetvészkedtek, vagy egyszerűen csak gondolattalanul bámulták a mennyezetet. Vártak valamire? Ugyan mire? Gyejev még soha életében nem látott egy rakáson ennyi gyereket. A csupasz sarkak és egyforma, kopaszra nyírt kobakok látványától a szeme is káprázott. Füle megtelt a duruzsolással: – Nem először faltunk kutyahúst, megszokott dolog! És kutya bajunk, bezabáltunk, nem dobtuk fel a bakancsot... – Az anyám akkor már a halálán volt, a föld már nyújtogatta feléje a fekete karmait... – Mit kavarsz, haver?! Ha mi izé, akkor te nem kapsz lapot. Nekünk már festékes az ujjunk. Ha lelécelünk, akkor az hotziher. – Ó, szentséges Szűz Mária, mennynek, földnek királynője! Hallgasd meg az én fájdalmas fohászomat... – Pocsékul etetnek itt is, vizet eszek, vizet iszok, ezért aztán sose szarok... – Hol van a te Mozzsuhinod az én Duglasz Ferbenkszemhez képest! Egér meg az elefánt!.. – Ha majd ütnek engem, anyám is megemlegetem... – Mondok neki, hallja-e, nővér, maga olyan rátartian eszik... szakasztott, mint a Lenin... – Elvtársak! Maguk a Művelődési Népbiztosságtól vannak? A szemüveges asszony lihegett a rövidke futástól (Gyejev közelről észrevette, hogy kontyba kötött, vékony szálú haja teljesen ősz, soványsága pedig már nem fiatalos, hanem éppenséggel öreges). Belajának azonban esze ágában sem volt megállni. Határozott léptekkel gázolt át a padlón heverő fiútestek között, és jobbrabalra forgatta a tekintetét. Az asszony utolérte Gyejevet, lépéseit nagyjából hozzáigazította Belaja gyors lépteihez, ott aprózta mellette, és közben megpróbált belenézni a különös vendég arcába. – Sapiro vagyok, az intézet vezetője.
