Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Staar Gyula: Emlékezés Iványosi-Szabó Tiborra
119 nek meg. A fürdetés eredményes lett, de a megfelelő törlés valószínűleg elmaradt. Tény, hogy az első komoly élményt kétéves, súlyos betegség követte. Mivel a következő hónapokban a városba költöztünk, anyám szaporán hordozhatott orvostól orvosig. Végletes lefogyásom miatt csont-bőr lettem. A körbejárás során az egyik orvos – anyám kérdésére, mit tegyen –, bőröm huzigálva azt válaszolta: asszonyom, vigye haza és imádkozzon! Szerencsémre a javasolt kúra bevált. Anyám eltökélt szándéka volt, hogy minden gyereke végezzen középiskolai tanulmányokat. Ez a két háború között még különleges igénynek számított. Csak az egyik bátyám és az egyik öcsém állt ellen, ők mesterséget tanultak. A családon belüli sok fiú láttán keresztanyám fejébe vette, hogy közülünk egy pap legyen. A korábbi századokban a parasztok egyházi tizedbe is legtöbbször a leghitványabb borjút, csikót szánták. A bőséges fiúáldásból is afféle tizedet kívántak adni, így esett rám a választás. Első emlékeim között tárolom, hogy éveken át, ha vendégek jöttek, előszólítottak – a még mindig cingár legénykét – és megkérdezték: mi leszek, ha felnövök. Nekem azt kellett válaszolnom: nagy hasú piarista tanár! A hatás sosem maradt el. A hármas állításból azonban egy valóban teljesült. Így kerültem a piarista gimnáziumba. Az alsó négy osztályt ott végeztem. 1948-ban, az államosítás után a talpraesett igazgatóhelyettes azt javasolta, nevezzék el az iskolát Katona Józsefről, mielőtt valami bolsevik nevet rá nem aggatnak. Itt talált rám azután az érettségi 1952-ben. Hadd említem meg, mivel ezt kevesen tudják, hogy akad az iskola történetében egy év, amikor nem volt ballagási ünnepség. Ezt azért merem határozottan állítani, mivel velünk történt meg. A féltucatnyi népi kollégista között volt néhány fanatikus, aki felkereste az igazgatót, hogy e kispolgári hagyománynak véget vessenek. Ő, alig kétéves párttagkönyvvel a zsebében, és közel kétéves igazgatói múlttal rendelkezve, igazi neofitaként maradéktalanul teljesítette kívánságukat. Búfelejtőként viszont tartott egy osztályfőnöki órát. A jólneveltség azt diktálná, hogy az alma materről, immár hetven évvel később szuperlatívuszban emlékezzek meg. A tények tisztelete és valamelyest igényes értékrendem azonban ezt nem teszi lehetővé. Önként ezek ismertetésére nem is vállalkoztam. Az erősen vegyes és még szűkös karból csak négy személyt tudok kiemelni. Közülük kettő kezdő tanárként került az iskolába: Orosz László és Hordós Károly. Szőts Rudolf pedig már a piaristáknál is tanított bennünket. Szemerey Andor a református gimnázium igazgatója volt korábban. Ő sajnos nem tanított. Négyen toronymagasan kiemelkedtek, és lettek tartós példaképeim, majd igaz barátaim. Iskolánk az egyetemi éveim alatt jelentősen bővült. 1952-ben csak egy végzős osztály volt, mikor visszakerültem, már minden évfolyamon három párhuzamos osztály indult. A testület is számottevően cserélődött, illetve erőteljesen bővült. Emlékezetes évben, 1956-ban kaptam kézhez diplomámat. Ez több szempontból katasztrofális esztendőnek ígérkezett. A totális válság minden területen jelentkezett. Évfolyamunkon a 38 fő közül ketten kerültünk középiskolába. Aki szak-
