Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Kabdebó Lóránt: A vers kriminalizálódása (Szabó Lőrinc pályakezdésében, 1920–1930)
35 nagyszabású manővereket tartunk, télen-nyáron, esőben-hóban egyaránt bírjuk a menetelést, földalatti páncélfedezékekben álljuk az ellenséges pergőtűz pokoli őrjöngését, vagy áthatolhatatlan drótsövény mögül küldjük az éjszakába fülsiketítő sortüzeinket és szemrebbenés nélkül lépünk át a szétroncsolt hullák felett. Mert barbárok vagyunk és erősek, életünk vaskényszer: parancs és engedelmesség; gyűlöljük az individuumot és kiöltük magunkból az embert, hogy tökéletesen beleilleszkedhessünk az óriás Gépezetbe, melynek ezer kereke és fogaskereke csikorogva roppantja össze a határokat. Barbárok vagyunk, ellenségei a kultúrának, a költőknek, barbárok, de miénk: az Erő, és ami még több: az Erőszak, és vélük az Igazság is, gondolkozásunk teljesen prózai és praktikus, nincsenek szobraink, képeink, könyveink, fölöslegesnek tartjuk a művészeteket: művészetünk a legtökéletesebb technikai felfegyverzés; mert barbárok vagyunk, durvák és hatalmasok, nem ismerünk kényelmet, könyörületességet, testvért, nem tudunk meghatódni és nincs bennünk semmi romantika. és egyszerűen agyonlőjjük, aki mást mond! 1920. május 4. A magyar lírában ezt ekkor, ezekben a versekben fedezi fel és mondja ki elsőként Szabó Lőrinc. Amire ő maga is csak egyetlen szóval tud válaszolni dermedten: „rettenetes”. Ehhez be kellett teljesítenie a történelemnek önmaga pusztító hatalmát, és az embernek telítődnie kellett a rettegéssel és szerepvesztésével. Ezra Pound Mauberley -je, Stefan George háborús versei és Yeats, az ír pilótát gyászoló verse mellé társul az induló magyar költő kriminalizálódó versalakzatot teremtő, sajátosan ironikus formáltságú, a külvilág eseményeit egyszerre végrehajtó és a lázadó cselekvésbe belerokkanó világlátomása. Melyet végül döbbentő és döbbent, jelszavakból és plakátszövegeket visszhangozó montázselemekből építő szövegekből ítéletté formáló verssé fogalmazott szövegben hirdet ki a költő, és közben ironikusan tudatosítja önmagával. A narrációt cselekvő és annak végrehajtásába belerokkanó embert mutatja fel: a pusztítót önmagában szembesíti a pusztulást elszenvedő ronccsal. Az értékét vesztő emberi világban. Amely vers későbbi – újabb összeomlásra készülő, az 1943-as évben átdolgozott, aktualitását továbbra is őrző – változatában címül kiírja: Klió. Miként majd ifjabb költőtársa, barátja Ars poeticá jával egy időben a versei rendjét üldöző és védő barátok küzdelméről mesél majd – a „fasiszta kommu-
