Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Szerelmes vidékeim (Töredékek egy életrajzból)
36 nyit tud idézni tőle. Persze jogos. Nagy költő volt. De ezt csak akkor gondolom, amikor már nem ül ott a szemközti asztalnál. Tegnap elvitte a helikopter. Egy szál rózsát tettem az asztalára, aminél ült. Épp csak köszöntünk egymásnak, míg élt. Nem beszéltem neki a húgomról. A felesége megköszönte a rózsát, felvitte a szobába. Átöleltük egymást. Nyáráldozat. Korán jött az idén, még csak május volt. Gyilkos nyarak ezek, gondolom. Talán az idén nem kér már többet, reménykedem. Aztán Veránka másodszor. Ami jó, az másodszor még jobb. Vonatkozik ez sok mindenre. Már nem kellett ismerkedéssel, óvatoskodással húzni az időt, fejest ugrottunk rögtön. Kisvártatva már megint jöhettünk haza. Városban nem nyár a nyár, tiltakozott a szervezetem, lebetegedtem. De előtte még kirabolták a lakásomat. Elvittek mindent, ami mozdítható, tévét, videót, ékszereket, fényes nappal, egy hétfői napon. Napokig sírok, „aránytalan ez a fájdalom egy rablásért” – mondja valaki. „Aránytalan, hogy szóba állok veled” – gondolom. Mozgásképtelen vagyok, de van valakim, akire gondolhatok. Vagy álmodhatok is akár, sokat alszom ezen a nyáron. Kezdem azt hinni, ez a nyár megfeledkezett rólunk, hiszen már itt a vége. És akkor egy telefon. Hallottad? Meghalt a Gion. Az nem lehet. De. Lehet. Ez már biztos. A Gion. Ő volt a mi korelnökünk Veránkán. Ha nem lett volna korelnök, akkor is ő lett volna. Mert olyan volt. Noha csupán „motyorászott”, de akkor senki nem beszélt közbe. Ő volt az, aki ritkán mozdult el a teraszról, onnan nézte a gemenci erdőt, mégis tudott mindent. Nem jött velünk, de türelmesen meghallgatta beszámolóinkat. Soha nem mondtam neki hogy Nándi, Nándor. Nem tudom, hogy szólítottam. Nekünk ő „A Gion” volt. Így, nagy A-val, mert az irodalom történetét írók nem igazán írták naggyal a nevét. Nem eléggé. Az egyik a három élő magyar író közül, akinek minden megjelent sorát elolvasom. Tessék. Ez a mondat még jelen idejű lett, pedig már néhány napja múlt időbe fordult. Úgy lenne helyes. Helyes? Hogyan lenne helyes a halálra átállítani a mondatainkat? Az arcunkat, a szemünket, amivel őt már nem látjuk soha többé. Emlékszem, ahogy utánanéztem, nem tudtam, hogy utoljára. Húzta maga után a gurulós bőröndjét. Milyen öregesen megy, gondoltam felháborodottan, hiszen soha nem volt öreges. Fiatal volt szemének csillogása, amikor nagy ritkán beszédre szánta magát. Szerettük hallgatni. A magyar olvasók nem tudják még, hogy milyen nagy írót veszítettek el. De már készül a trilógia angol fordítása. Megérdemli. Vacsora után a táborban mindig megkérdezte: „Na, emberek, akkor most döntsük el, itt folytatjuk, vagy fölmegyünk a teraszra?” Ez volt a legfontosabb kérdés a világon. És fölmentünk mindig. Megszavaztuk neki a Kossuth-díjat. Közömbösen fogadta, tudta: jár neki. Ő az, aki jövőre már nem lesz velünk. Ez a gyilkos nyár, igen. Elvitte, ami az övé. Jövőre semmi nem lesz már olyan. Nézzük majd az árvíz által megtizedelt szarvasokat, gémeket. Keressük egymás szemében magunkat. És őt, aki most nélkülünk ment föl a teraszra.
