Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Fried István: Hanyatlás? Ismétlés? Szövegköziség? (Jókai regényeinek belső utalásrendszeréről)
37 Fried István Hanyatlás? Ismétlés? Szövegköziség? (Jókai regényeinek belső utalásrendszeréről) A legújabb Jókai-kutatás sem tud, talán nem is akar kitérni a magát makacsul tartó, vádszámba menő tézisek megvitatása elől. Eszerint az 1870-es évekkel lezárult írónk „nagy” korszaka, az 1880-as évektől kezdve elfordult regényírói világától, és nem lévén ereje a megújulásra, sikereit úgy kívánta mintegy megismételni, hogy újra elbeszélte a kanonizált művek cselekményét, megismételte a bevált figurák tetteinek bemutatását – mindezt a kifáradás jelének, a gyengülő alkotóerőnek, az idősödés miatti fáradtságnak lehet tulajdonítani. Talán csak a Sárga rózsa kapott kegyelmet az ítészek egy részétől, sokan (talán napjainkig) az excentrikusságot, a különösség hajszolását szemrevételezik. Ennek függvényében kapott sokaktól rossz osztályzatot az 1880-as, 1890-es évek regénytermése, mint amely már nem képes fölvenni a versenyt az új irányokat követő fiatalok írásaival. Ezzel szemben, főleg Bori Imre úttörő tanulmánya óta1 az idősödő szerző műveiről az újraolvasás és -értelmezés segítségével kitetszett, hogy éppen ennek ellenkezője állapítható meg: az idősödő író mintha felszabadult volna, elkezdett kísérletezni a regényformával, a (magyar és külföldi) nagyvárosi tematika olyan történetek szövésére késztette, melyek ugyan valóban meglepték olvasóit, de inkább kritikusait, melyek elbeszélésmódjának nem a megszokott rendjét követték, hanem eljátszottak különféle lehetőségekkel, az elbeszélő személyének, kompetenciájának, „tudásának” megkérdőjelezhetőségével.2 S ami még inkább feltűnt, korábbi regények alakjai, helyzetei, motívumai, szólásai ugyancsak megjelentek – igaz, nemegyszer utalásképpen, máskor, ritkábban, idézetként; előfordult, hogy távolabbról értek össze akár mondatok, akár szereplők. Ebben, nem mentve Jókait, hiszen nem a „mentés” célzatával rovom e sorokat, sem volna semmi kifogásolandó: hogy egy ilyen méretű életműben az ítészek által kívántnál(?) szorosabb összefüggések lelhetők föl, azonos vagy hasonló motívumok, történetek több regényben bukkannak föl, 1 Bori Imre, „A magyar »fin de siècle« írója”. In uő, Varázslók és mákvirágok . Fórum, Újvidék, 1979. Bori modernségelképzelésével, a szecessziónak Jókai műveire rálátásával nem értek egyet, de fölismeréseit, ötleteit máig megkerülhetetlennek gondolom. 2 Korábbi dolgozataimban már érintettem a kései Jókai narrációs stratégiájának problémáit, itt nem ismétlem meg. Fried István, Öreg Jókai nem vén Jókai. Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben . Ister, Budapest, 2003, 96–113., 114–131., 132–148. Vö. még: Bényei Péter, „Tükör által... Az önéletírás változatai és antropológiai távlatai a Jókai-prózában (A tengerszemű hölgy, Öreg ember nem vén ember)”. Studia Litteraria 48, 2010, 150–181, Koós István, „A személyiség és környe zete paradoxonai Jókainál”. Irodalmi Szemle 61, 2020, 2, 24–39.
