Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Szerelmes vidékeim (Töredékek egy életrajzból)
32 Tóth Erzsébet Szerelmes vidékeim Töredékek egy életrajzból Szigligeti villanások Emlékeznék. Emlékeznék én, de már az első pillanatot is nehéz megragadni. „Maradj még pillanat!” Minden pillanat múlt. Már ez is. Hatalmas virágos rét lenne az elmúlt emberélet, amiben lepkehálóval szaladgál szegény, igyekvő emlékezetem, hogy elkapjon egy-egy szép, sárga, tarka vagy fekete lepkét. Barnát, bíbor pöttyökkel. De néha békát fog ki a lepkeháló, ha túl mélyre merült. Itt, a szeptemberi Szigligeten, legyen napsütés vagy szomorú eső, úgy látszik, könnyen jönnek az ilyen virágos hasonlatok. Ha van föld – egy kicsiny földdarab – a Földön, amibe éppen szerelmes vagyok, az Szigliget. Májusban voltam itt először két hétig, aztán egész nyáron emlékeztem és vágytam rá. Hogy újra itt legyek. Tervezgettem, képzelegtem, milyen lesz majd szeptemberben. Mi más a szerelem, ha nem ez? Valami álmodozás, készülődés. Valami, ami nyugtalanít, nem hagy békén, ha egyszer megfogott magának. Valami, ami egyszerre „van”, „lehet” és „legyen”. Érdekes, hogy régi (jobb, szebb?) időkben, szerelmi bánatukat felejteni indultak hosszú, egzotikus utazásokra az úrfiak és hölgyek, tájat kellett váltani, hogy felejtsék a szeretett személyt, lesöpörni a szerelem tájait, és-és új élményekkel benépesíteni a szegény lelket. Tudtak-e felejteni ők? Nekem nehezen megy. Odaképzelem elfelejteni vágyott szerelmemet magam mellé az új tájba is. A táj szépsége, nyugalma, ismerős idegensége elgyöngíti bennem az önuralmat. Mi más egyébként az ember élete, mint önuralom? Az önkívület és szenvedély ritka perceitől eltekintve semmit sem teszünk, csak uralkodunk önmagunkon. Sikertelenül uralkodom magamon most is, amikor a múltról kellene írnom, és még mindig a jelenben vagyok Az emlékezés jelen és múlt egyszerre. Könyörtelen bizonyíték, hogy semmi nem múlt el, én vagyok ez a múlt. És tapasztalat, hogy én csak jelen vagyok, minden múltam múlik bennem minden pillanatban. Virginia Woolf a tükrébe néz, és egy kegyetlen, vadállatias arcot lát a válla fölött. Van-e nekem ilyen arcom a jelen múlt idejeiben? Van, nem is egy, de most nem erre gondolok. Léteznek-e tájak az arcok nélkül? Létezik-e az én gyerekkori tájam, nagymamám arca nélkül? Nem hiszem. Nagymamám arca ragyogja be a nyarakat, erősebben, mint a régi napsütés, mely emlékezetemben sokkal erősebb volt, mint a mostaniak. Egyedül az a májusi, szigligeti napsütés közelíti meg gyerekkorom nyarait.
