Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 11. szám - Tóth Erzsébet: Szerelmes vidékeim (Töredékek egy életrajzból)
33 Azon a napon, délután a szigligeti szőlőföldek között sétáltam; az eső hol szemerkélt, hol nem, maga sem gondolta komolyan. Viszont amikor előbukkant a nap, annál lenyűgözőbb volt a végtelen szőlődombok látványa. Kedvem lett volna megsimogatni a tőkéket, amelyek mellett elhaladtunk, a szőlőszemek abban a pillanatban is értek, gyűjtötték a cukrot, alakult a maligánfok. Barátommal, aki mellettem ballagott, már gyakorlatias szempontokból is megszemléltük a fürtöket, szomorúan vettük tudomásul, hogy ezek bizony még emberi fogyasztásra alkalmatlanok. Mire nagyobb pusztítást végezhetnénk a szőlőbirodalomban, addigra már nem leszünk itt. A szigligeti alkotóház ideiglenes lakói voltunk, az Alkotóművészek Országos Egyesülete pályázatán nyertünk egy hét ingyen időt. Ami hamarosan lejárt. Barátommal, pályatársammal gyakran sétáltunk együtt, szerettük a gyönyörű vidéket, észrevétlenül sodródtunk egymás mellé. Mennyit nevettünk, amikor megkérdeztem: „Utána sétálunk egyet?” „Mi után?” Emlékszem, azon a délután közös barátunk, Cyprian is hívott (még élt), Balázsnak már volt mobilja. Egy évszázadnak tűnik az a pár év, ami eltelt, már nem tudom, milyen lehet mobil nélkül élni. Szeptember tizenegyedikéről viszont az évek folyamán lekopott az évszám (2002), e nélkül is ugyanarra gondol mindenki. Az óceán mellett gyönyörű méltósággal magasodó ikertornyokba pengeként hasító repülőgépekre. Visszasétáltunk, még nem volt vacsoraidő. A máskor kihalt folyosókon rohangálás, nyüzsgés, azonnal tudtuk: történt valami. Az izgatottság nagyon súlyos eseményt jelzett. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, Székely Magda (még ő is élt) átölelt, ami egyébként nem volt szokása, és sokáig szó nélkül úgy tartott, ölelve. Aztán ment tovább hosszú slafrokjában. Minden tévé bekapcsolva, egyetlen képsort ismételgettek. Láthattam én is, amit félmondatokból raktam össze: Megtámadták az USA-t. Leomlott a World Trade Center. Ez olyan abszurdnak tűnt, hogy egyből valami viccre gondoltam. Bármi mást könnyen elhittem volna. De hogy az a két torony! Ugyan! Semmi nem állt olyan biztosan a lábán, mint az a két torony. Pár évvel azelőtt szédelegtem alattuk, soha annyira nem éreztem a piciségemet, és valami tisztelettel vegyes meghatottság ébredt bennem, a formák geometriai tisztasága és hatalma lenyűgözött. A posztmodern építészet egyik székesegyházában a méretek nyűgöztek le és félemlítettek meg. Pilinszky azt írta: „New York magában égő gyertyaszál”, amikor a tornyok talán még nem is álltak. Iszonyú rövid idő alatt húzták föl akkoriban a magasabbnál magasabb tornyokat, egy épület alig fél évig lehetett a legmagasabb. A chichagói Sears már talán akkor is magasabb volt, nem tudom, nem érdekelnek az ilyesmik. Hogy ezek a tornyok leomlottak, nem politikailag, hanem statikailag tűnt lehetetlennek, és csak akkor hittem el, amikor Balázs is mondta, tényleg igaz, Pestről beszélt valakivel, akinek lehet hinni. Ha lehet, hát lehet. New York-i barátom persze már előbb eszembe jutott, akire a tornyok alatt vártam. Aki ott dolgozott az egyikben, a száznemtudomhányadik emeleten, és
