Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
104 kis cikkem, s akkor már ismertük egymást.) Egy alkalommal mindenesetre ő is, felesége is megfordult Iliá ék tarjántelepi lakásában, amikor én is ott voltam. S ha az időpont nem is, az nagyon megragadt bennem, hogy elmagyarázta, hogyan kell fölfedezni viszonylag egyszerű eszközökkel a lehallgatóberendezést – a „tanítás” egyetlen hibája, hogy (azóta már tudom) a lakás, amelyben ezt előadta, be volt poloskázva. Igazi „szakemberek” is hallgatták tehát. Más jellegű emlék, de ekkor tudtam meg, hogy Gáll Ernő felesége 1944-ben Szegeden bujkált, az apácák bújtatták. Gáll Ernő, ma is úgy látom, az erdélyi magyar kultúra, sőt az egész kisebbségi lét egyik legfontosabb személyisége volt, azokat a tulajdonságokat testesítette meg, amelyekre – saját kisebbségi politikai intézmények híján – az ottani magyarságnak a legnagyobb szüksége volt megmaradása érdekében. Egyszerre volt gondolkodó, szervező s „politikus”, aki nemcsak intézményfönntartó és -működtető szerepet töltött be, de a hiányzó politikai struktúrákat csaknem egyedül pótolta. Mozgásteret biztosított a magyar kultúra számára. „Merevsége” valójában folyamatos önkorrekciós késztetéseket fedett, s megingathatatlan tartást rejtett el a külvilág (nem mindig föltétlenül jóhiszemű) tekintete elől. Utólag, visszatekintve, úgy gondolom, ezeket (s az ezekhez hasonló) találkozásokat Miska céltudatosan szervezte meg, úgy vélte, hogy nekem az ő kapcsolatrendszeréből éppen ezekre van szükségem, vagy legalábbis erre van fogadókészségem. Egyféle implicit „irányítás”, rávezetés volt ez tehát részéről. Nem is kétséges, hogy gyarapodtam általuk, tágult szemhatárom. Mindannak, amibe így bevonódtam, két összetartozó, mégis jól megkülönböztethető (s megkülönböztetendő) következménye lett. Egyrészt sokat tanultam, összetettebb és realisztikusabb képem lett a minket körülvevő világról, múltunkról, az alakuló-bontakozó magyar kultúráról. Másrészt nevem bizonyos mértékig összekapcsolódott Ilia nevével, úgynevezett „tanítvány” lettem, az ő „emberének” számítottam, s ez mások érdeklődését is felkeltette. A besorolás ellen sem akkor nem tiltakoztam, sem ma, csakugyan életem fontos szereplőjéről van szó. De ez a besorolás bizonyos mértékig sematizáló és félrevezető – én akkor is csak részben illettem be minden ilyen besorolási kísérletbe. Más is voltam, másféle lehetőség is formálódott bennem. Ám, nagyon jellemző módon, a tájékozottságot a tájékozatlansággal sajátos szempontok szerint keverő állambiztonság szerv („III/III”) maga is így fogta föl a dolgot. Én is szemhatárukba kerültem. Olyannyira, hogy amikor Miska lánya, Györgyi temetésén én is megjelentem, az egyik ügynök azt is jelentendőnek ítélte, hogy jelen voltam. Az is kitudódott persze, hogy a Miskának Nyugatról érkező könyv- és folyóirat-küldeményeit, amelyeket a könyvtárba címeztek, én közvetítettem el hozzá. Egyféle konspiratív „postaláda” szerepet is betöltöttem. (Hogy ezt hogyan tudták meg, máig nem tudom. Miskától bizonyosan nem, s tőlem sem.) Sajnos ma már tudom, a III/III-as osztály emberei olyanokat is beszerveztek, akikre álmomban sem gyanakodtam volna. Szerencsére nem
