Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
105 mindenki volt rosszindulatú, s olyan jellemzés is született rólam, amely inkább védett, például politika iránt nem érdeklődő, megszállott kutatóként írt le. Az a szociometriai ábra azonban, amely Ilia kapcsolatrendszerét mérte föl s jelenítette meg (ez azóta több kiadványban is megjelent), a „tanítványok” közé sorolt be, vegyes társaságba. (Ez az ábra, a vélelmezett konspiratív szervezkedés logikáját követve, megkülönböztetett felső kapcsolatokat, tanítványokat és pozicionált kapcsolatokat. Én, mint fiatal egyetemi könyvtári alkalmazott, értelemszerűen nem tartozhattam a „pozicionáltak” közé. Azokat, akikkel így összehozott a „szerv” logikája, persze zömmel ismertem, de ismeretségeim – köztük barátaim is – nem szervezetszerű kapcsolatot alkottak. Miska persze nyilván tudatosan, vagy legalábbis tudatosabban alakította kapcsolatait, mint én akkor vélhettem, de semmiképpen nem politikai szervezkedésről volt szó, hanem az autonóm kulturális tájékozódás igényeinek védelméről. A probléma éppen abból fakadt, hogy ezt az igényt a hivatalosság szervei korlátok közé igyekeztek szorítani, a „szerv” pedig, saját létjogosultságát igazolandó, „átpolitizálta”. Mindenkinek jobb lett volna azonban, ha ez az önszerveződő s öntisztuló folyamat adminisztratív beavatkozások nélkül folyhatott volna. Az, amit rendszerellenességként kezeltek, jobbító, sőt stabilizáló erő lehetett volna. De – korlátolt módon – delegitimáló folyamattá deformálták.) A megfigyelésekről, persze, akkor nem tudtam, csak ködös sejtelmek éltek bennem ilyesféle gyakorlatról. 5. A könyvtár persze maga is természetes találkozóhely volt, hozzánk, a „folyóiratra” is nagyon sokféle ember rendszeresen bejárt. Olvasni, kutatni is, de egyéb, alkalmi célokkal is, sokszor csak pusztán a beszélgetés kedvéért. Hogy ki mindenki fordult itt meg, lehetetlen lenne fölsorolni. Emlékszem például egy nőgyógyász főorvosra (neve már elmosódott emlékeimben), aki sokáig rendszeresen bejárt – és Spiegelt „kölcsönzött”. Ezt természetesen nem tehette volna meg, itt egyáltalán nem folyt kölcsönzés, a Spiegel pedig egyébként is félig-meddig zárolt lapnak számított. De azok, akik valamilyen kapcsolat révén a belső körhöz tartoztak, sok mindenhez hozzáfértek, amihez elvileg nem lett volna módjuk. A Spiegel „kölcsönzése” is ilyen volt, zárt borítékban kapta meg, időre visszahozta, s újat vitt magával, cserébe a lányoknak csokoládébonbonokat hozott (ezeket aligha vette, inkább „hálapénzként” kapta betegeitől, s továbbadta). Kialakult egy spontán „kuncsaftkör”, mindenkinek volt valakije, akinek ezzel-azzal a kedvébe járt. A szabályoknak és előírásoknak ez az átlépése teljességgel életszerű volt, enélkül sok minden rosszabbul ment volna. Egy kutatónak vagy egy oktatónak mindig
