Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
103 Nem vendéglőben, hanem Iliáék tarjántelepi lakásában találkoztam Balogh Edgárral, aki, Méliuszhoz hasonlóan, egy darab élő irodalomtörténet volt. Ez alkalommal viszonylag sokan összejöttünk, Miska szobája tele volt velünk, de hogy ekkor kik jöttek össze, már nem emlékszem. Én csak hallgattam a beszélgetést, s mivel olyan helyen ültem, egész este Edgár bácsi koponyavarratait szemléltem, hátulról. Ha jól emlékszem, felesége is itt volt (vagy csak sűrűn szóba került?), Rebi néni neve mindenesetre megragadt bennem. Balogh Edgár nem tudós volt, s nem is író, egy sajátos közép-kelet-európai értelmiségi típust testesített meg, egy ideológiai konstrukcióban élt, amely a marxizmust és a kisebbségi lét történeti követelményeit egyesítette a „népfrontos” gondolat jegyében, de jelentős idők tanúja volt. Tanulságokkal járt mesélését hallgatni. Ma már tudom, múltja, marxista nimbusza egyféle védőernyőként feszült azok fölé az ügyek fölé, amelyeket képviselt (a Korunktól a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonig), s ez a legitimáló és védelmező szerepe fontosabb volt, mint írásai. De, ismétlem, a vele való (féloldalas) találkozás is gyümölcsözőnek bizonyult. Ilia, jó érzékkel s nagy tapintattal, beszéltette, sok mindenről szó esett, megint sok mindent „fölszedhettem”. Merőben más, mégis e körbe illő volt Tánczos Gábor, az 56-os Petőfi Kör titkára, akit szintén megismerhettem. Érdekes, hogy ő is kevéssel halála (öngyilkossága) előtt fordult itt meg. Az állomáson vártuk, ahol a szintén rá várakozó barátjával, a matematikus Pollák Gyurkával is összefutottunk. A beszélgetésre most is Iliáéknál került sor, nem hármasban voltunk, de szűkebb körben, mint Balogh Edgár látogatásakor. Miska felesége, Júlia valami saját receptje szerinti sajtos harapnivalóval kínált bennünket, Tánczosnak, emlékszem, nagyon ízlett, dicsérte. Tánczos sajátos típust testesített meg, egyszerre volt „56-os”, marginalizált értelmiségi, akit származása, sorsa és tájékozódása a majdani demokratikus ellenzék közelébe sodort, ugyanakkor az erdélyi problematika jó ismerője, fontosságának tudatosítója is, szubkultúrákat összekötő egyéniség. ’56 után éveket töltött börtönben, először tőle hallottam erről részleteket. Beszélgetés közben sok mindenről beszélt: a jugoszláv követségről, ahová a „nagyimrések” behúzódtak, Snagovról, bebörtönzésükről stb. Nem publikus részletekről is mesélt, így például Szántó Zoltán gyávaságáról, Lukács György gesztusáról (ti, amikor a szovjet tábornok a fegyvereiket kérte, Lukács a töltőtollát nyújtotta át neki) stb. S kiderült, ő is, akárcsak Veres Péter, nyílt levelezőlapon szeretett levelezni („úgyis elolvassák, minek bajlódjanak a boríték fölbontásával és visszaragasztásával”). Mennyire voltak pontosak ezek az elbeszélések, sem akkor, sem azóta nem tudtam eldönteni, lehet, hogy én már a „folklorizáció” eredményét hallottam. De amit hallottam, az így sok szempontból új volt számomra. Tágította szemhatáromat. Úgy emlékszem, Gáll Ernővel, a Korunk főszerkesztőjével való első találkozásom is ekkoriban, tehát még a hetvenes évek második felében történt. (Ha nem, akkor legkésőbb 1981 őszén, októberben ugyanis már megjelent a Korunk ban egy
