Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
99 ginális helyzetben is, jóval nagyobb a valóság összefüggéseinek fölismerésére való lehetőség, a világ teljesebb megértése, mint úgynevezett „közéleti” szerepben. Könyvtári éveim így döntően az irodalom és a tudomány terében zajlottak, az a sajátos intellektuális kombináció formálódott, ami azután tartósan engem jellemzett. Változatlanul kapcsolódtam a Tiszatáj hoz, mindenekelőtt Iliához, noha legföljebb kiegészítő ember, alkalmi szerző voltam a lapnál. Ez különösebben nem is zavart, Miska pszichológiai érzéke az esetleges „mellőzöttségérzést” áthidalta. S hogy nem szerepeltem többször a lapban, az egyáltalán nem mellékesen az én kialakulás közben lévő állapotommal függött össze. A lap a legjobb formáját futotta, az egész magyar irodalomból válogatta, célirányosan, szerzőit, mindig arra a feladatra, ami éppen soron volt. Én pedig ehhez még nem mindig tudtam kapcsolódni. A Veres Péter-számban például tanulmányom jelent volna meg, Ilia erősen kapacitált, számított írásomra, de végül a nagy megfelelési igyekezet eredményeként nem készültem el vele. Kimaradtam. Volt persze másféle diszkrepancia is – ezen azonban túlléptünk. Írtam például a kései Déry (számomra mindig is fontos) „hordalékairól” egy kritikát, nem is lehetett nagyon rossz, mert Székely Magdiék kéziratban körözték, ez az írásom azonban, úgy látszik, nem illett bele a szerkesztői elképzelésekbe. Igazában azonban nem is a gyakori megjelenés lebegett célként előttem, a kialakuló emberi-„szakmai” kapcsolatok fontosabbaknak tűntek föl, s mai távlatból nézve is fontosabbaknak ítélhetők meg. Annál inkább is, mert az ideológiai tér hamarosan körülöttünk is megint szűkebb lett, s deformálódott. Ilia az ellene irányuló politikai és titkosszolgálati akciók következtében 1974/75 fordulóján lemondott a Tiszatáj szerkesztéséről (valójában, ahogy a III/III-as zsargon fogalmaz, „kiszorították”), s neve már a ’75. februári szám után lekerült a lapról. Én is kaptam tőle egy búcsúzkodó levelet, de kapcsolatunk nem szakadt meg, sőt fölerősödött s elmélyült. Bár Miska arra kérte szerzőit, hogy továbbra is adjanak írást a Tiszatáj nak, én, ösztönösen, szolidarizáltam vele, s ezt követően hosszú ideig egyáltalán nem írtam a lapba. „Bojkottáltam”. Az „új” Tiszatáj , amelyet a Vörös, Annus, Olasz hármas működtetett, de arculatának tényleges alakítója az Ilia mellett iskolázódott Annus Jóska volt, nagyjából-egészéből azt próbálta folytatni, amit Miska megteremtett, azokon a síneken haladt, amelyeket ő fektetett le, mégis ez a lap az ő kreativitása nélkül már csak kópia, utánzat lehetett. Egyre inkább a „mi kutyánk kölyke” mentalitás uralkodott el, a szekértábor-logika, s ettől én, ösztönösen, ódzkodtam. Engem egy ennél teljesebb és összetettebb világ érdekelt, világlátásomat nem akartam, s nem is tudtam erre leszűkíteni. Az új helyzetben Miska, jó érzékkel, azon a területen próbálta helyét megtalálni, ami megmaradt neki, s egy sajátos, igen nagy hatásfokkal dolgozó, egyszemélyes intézménnyé vált, aki részben egy nagy kapcsolathálózat közepében, az intellektuális mozgások megfigyelőjeként, adataik „begyűjtőjeként” és tovább sugározójaként, részben a legjobb értelemben vett nevelőként működött. Ez a
