Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
100 hálózat nem szervezeti értelemben létezett, nem irodalmi vagy politikai szervezkedést jelentett, hanem egy látens, csak személyén keresztül élő, de a kellő pontokon és pillanatokban bármikor aktualizálható intellektuális hálózat lett. Potenciálisan „minden” s „mindenki” beletartozott, gyakorlatilag pedig egy olyan, az egészre figyelő, de a maga speciális egyéni, társadalmi s „nemzeti” emancipatorikus eszményeit a szellem eszközeivel érvényesíteni igyekvő kör volt, amely a viszonyok jobbítását végezte a számára adott térben. Miska nem nagyon utazott (részben a körülmények miatt, részben alkati okokból kifolyólag), de állandóan levelezett, s helyben, Szegeden „mozgott” is. Mindig „tanítványok” közt volt, vendégeket fogadott, közvetített vagy segített, hírekről számolt be, könyveket s folyóiratokat adott kézbe, szerkesztőknek közvetített kéziratokat, szerzőket ajánlott figyelmükbe stb. A háttérben maradt, mégis a középpontban élt, rajta tartotta kezét a szellemi életen, jóllehet alig-alig publikált már. Ebbe a látens kapcsolathálóba a maga tapintatos módján engem is bevont, velem is számolt. Ennek jele volt, hogy rendszeresen ellátott olvasnivalókkal, könyvekkel és folyóiratokkal (ez a szokása, változó módon, más tartalmakkal, de máig él). Elsősorban erdélyi s nyugati könyveket és folyóiratokat kaptam tőle, alkatomhoz és érdeklődésemhez mérten, de horizontomat tudatosan tágítva. Ezek a kiadványok, amelyek olykor kéziratokkal is kiegészültek, tartalmilag meglehetősen sokrétűek voltak, egyáltalán nem szűkültek le politikai összefüggések tárgyalására, bár gyakran ilyen tartalmuk is volt. Akadt közöttük átfogó mű, történeti vagy filozófiai munka éppúgy, mint szorosabb értelemben is „szakmai” kiadvány. Így kaptam meg például Cs. Szabó több (Nyugaton megjelent) könyvét, az Új Látóhatár számait vagy éppen az erdélyi Tóth Sándor egyik, módszertanilag is érdekes Korunk-tanulmányának korrektúralevonatban maradt példányát, benne fontos táblázatokkal stb. Olykor a vajdaságiak dolgaival is megajándékozott. Minden túlzás nélkül állíthatom, a fragmentumaira szakadt magyar szellemi élet léte s fontosabb szerzői is tudatosultak bennem, egységük fejemben helyreállt. „Összeforrt, ami összetartozott.” Egy, a magyarországi nyilvánosságban jelen nem lévő világ nyílott így meg, s erősödött egészelvűség iránti intellektuális vonzalmam. Az „egész”, éreznem kellett, mindig több, mint ami az adott nyilvánosságban érzékelhető, s több, mint a részek mechanikus egysége. A részek között nagyon bonyolult és erős „láthatatlan”, de mégiscsak élő összekapcsolódás van, kölcsönös, bár nem azonos súlyú meghatározottság, s a jövőt ez az egész együtt alakítja. A „hivatalos” nem azonos a ténylegesen létezővel, szűkebb, esetlegesebb a látens egésznél. A kényszerű széttagoltság embert deformáló, sőt megnyomorító, ugyanakkor mégis sok új színt és értéket is termő realitását is föl kellett fedeznem. Ez, bár a hivatalos nyilvánosságban és (mint utólag látom) a III/III-as iratokban „nacionalizmusként” szerepel, egyáltalán nem nacionalizmus, hanem emberjogi és kulturális kérdés volt számomra – s hogy később, a rendszerváltás
