Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Alföldy Jenő: „Szárnyatlan angyal” (Bevezetés Dobozi Eszter költői világába)
93 tők, zenészek, képzőművészek, másfelől a diákok és oktatóik között. Amíg csak lehetett, igénybe vette az iskola működésének kerek számú évfordulóin Kodály Zoltánné Péczely Sarolta eszmei és személyes támogatását. A pedagóguskollégák is örömmel követték abban a céljában, hogy a Kodály-iskola Kecskemét kulturális életének egyik legfontosabb tényezője legyen. Fölkérte Juhász Ferencet: írjon verseket Kodály Zoltán emlékére. Juhász rövid epigrammák pár oldalnyi ciklusával teljesítette a kérést. A helybeli zenészek feldolgozásában fergeteges sikerrel adták elő a művet a zsúfolt díszteremben, a költő és családja jelenlétében. Ugyancsak a város dicsőségére vált, hogy az iskola diákjai szemtől szemben hallgathatták meg a már említett művészegyéniségek előadását Csoóritól, Juhász Ferenctől, Kányáditól, Tornaitól a Hitel vagy a Magyar Napló folyóirat gárdájáig – nehéz lenne mindjüket fölsorolni. Dobozi Eszter szellemi profiljának megrajzolásához nem hallgathatok korai éveinek néhány mozzanatáról, amelyről úgy érzem, szerepe volt költői profiljának kirajzolódásában. Olyan kor megaláztatásait és szenvedéseit nem élte meg, mint világháborúkat, forradalmakat és nemzetnyomorító elnyomást átvészelt fölmenői, idős ismerősei. A megpróbáltatások jellege változott meg az 1956-os forradalom évében született költő sorsában. Gyerekként nem érezte a puskapor és a leomló házfalak fojtogató füstjét s még keservesebb ízét a félelemnek, ez igaz. A lélek bonyolultabb, tereiben és zugaiban történtek meg azok a tragédiák és katartikus fölismerések, amelyekben egyénisége formálódott. Az általános iskolába került kisgyerek hamar észrevette – persze a szülők és a második világháborús hadifogságából visszaért apai nagyapa szavainak hatására is –, hogy a tőlük hallott történetek és az iskolában tanult politikai szólamok között jókora szakadék tátong, és sok mindenről nem mondhat véleményt idegenek előtt. A keleti fogságot viszonylag rövid időn belül átvészelő Dobozi nagyapa (kilencvenhét évet ért meg) rémmesékbe illő képeket vizionált Szibériáról. És különösen indulatos hangon emlegette a rekviráló, majd a téeszbe terelő, néhány hold földjétől, állataitól és más javaitól megfosztó hivatali embereket, akárcsak a negyvenötös, ötvenhatos „felszabadítókat” és hazai kiszolgálóikat. Eszternek fegyelmeznie kellett magát, ha az iskolában ennek szöges ellentétét hallotta, különösen a tetszetős hazugságokat felhangosító állami ünnepségek alkalmával. Erkölcsi érzéke éberen működött a kötelességteljesítés közben. Öt-hat éves korából őrizte meg emlékezete azt a mozzanatot, amelyben egy káderasszony így fejezte ki Eszter és családja iránti megvetését: „Pillepiszok” (az ilyen című vers a Másolhatatlan című kötetben található). A kislány ebből annyit érthetett meg, hogy létezését a semminél is alábbvalónak tartják valakik, nem tudni, miért, talán azért, mert édesanyja az egész napos tanyai munka végeztével két megrakott kosarat erősít kerékpárjára, Esztert pedig maga mögé, a csomagtartóra ültetve szállítja haza jó néhány kilométer távolságból.
