Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Péntek Imre: A hagyomány és modernség összebékítése (Kelemen Erzsébet: A szavak ereje. L. Simon László alkotói munkásságáról)
109 turális politikájának kritikáját; a megkezdett, majd félbehagyott programok, forráselvonás, tűzoltás, álintézkedések, hangzatos bejelentések – ezek a hilleri kultúrpolitika kulcsfogalmai. Szinte minden stratégiai ágazat válságba került, az igazgatás mélypontra lavírozódott. Az a tárgyilagosság velejárója, hogy L. Simon a Bajnai–Gyurcsány kormány eredményeit sem hallgatja el. A „római szekér” harmonikus együttgördüléséhez kellett (volna) az Írószövetség támogatása; ám csak válságkezelésre futotta. Az író felhívja a figyelmet a digitális technológia térnyerésének fontosságára, amelynek segítségével a magaskultúra jobban hozzáférhetővé válna. Ő hivatkozik Orbán Viktorra, aki kijelenti: „az elit teljesíthesse a kultúrateremtésen keresztül fennálló kötelezettségét”, hivatását. Különben az egyensúlytalanság elsodorja a meglévő eredményeket is. L. Simon hasonlóan vélekedik: az elit békés alkotómunkája mindennél fontosabb, akkor is, ha korábban nem a keresztény-polgári ideológiát támogatták. Az örökségvédelmi kötelezettség elől nem lehet kitérni, akkor sem, ha számos esetben határainkon kívüli magyar emlékeket kell megóvni. A klebelsbergi gondolat jegyében: „A tudás hatalmával kell meghatványozni nemzetünk erőit.” L. Simon többek között ezért sürgeti, hogy a keresztény-konzervatív pártok bátran vállalják a visszatérést egy konzervatív oktatási-nevelési modellhez. S ebben a körben kiemelt szerepe van az erkölcsi nevelésnek. A Pozsgay Imrével folytatott beszélgetés pedig a külpolitikai kockázatokra hívja fel a figyelmet. A személyes történelem az önazonosság kérdéseit veszi elő, amely az egyéni, közösségi, nemzeti identitás jegyeivel foglalkozik. Az író bejárja szűkebb szülőföldjének vidékeit, s felidézi hozzájuk kapcsolódó reflexióit. A szerző felteszi a kérdést: „mit jelent azonosnak lenni önmagunkkal?” Önazonosságról beszélni akkor tudunk, amikor tevékenységünk összhangban van önmagunkkal. L. Simon pedig a következőket írja: „A lelkünkig hatoló döfések, az identitásunkat mélyen felhasító lépések ...mindig annak tulajdoníthatók, ha az országot olyanok irányítják, akik nem szeretik a hazát, a nemzetet, a nép egyszerű, dolgos fiait.” A Személyes történelem emlékeihez, élményeihez csatlakoznak a kötet többi írásai. L. Simon felteszi a kérdést: valóban a kultúra lenne önazonosságunk mai autentikus kifejeződése? A válasz a következő: a tudatosan élő ember, ha nem óvja saját és ősei emlékanyagát, akkor kiszolgáltatottá, félrevezethetővé, kihasználhatóvá válik. A személyes kapcsolatoknak, kötődéseknek, családi élményeknek, emlékeknek identitáserősítő szerepük van. Végül eljutunk a polgári kultúrpolitikához, aminek hiányát a szerző sok területen érzékeli, de eredményeit is számon tartja. A föld és lélek kapcsolatát Kelemen Erzsébet Jungig vezeti vissza, mondván: „aki hű marad a földhöz, az maradandó, és aki elveszti az összefüggést lényének sötét, anyai, földszerű lényével”, az elveszti önmagát.
