Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Nyerges Gábor Ádám: „A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára” (Példák a kultuszképzés jeleire és eljárásaira Orbán Ottó posztumusz recepciójában)
98 dagság, a hangsúlyozott, nyugatos költőiség és az alulstilizált versbeszéd együttes jelenlétének szimmetriája megbomlik. Félfordulat ez a kötet Orbán pályáján, ahogyan Petri utolsó verseskötete is félfordulat7 volt az ő költészetében. [...] A »dalok« már a legvégső kérdésekre hajlandóak csak felelni, beszédük igen, igen, nem, nem, mert minden egyéb a gonosztól való. Ezt a gesztust erősíti fel a fekete-fehér tipográfia. A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára, többé már nem kérdés számára a szerephelyzet legitimitása, a halál közelsége teremti meg a formátumos költői megszólalás lehetőségét. Itt már nem zavarhat a kisszerű korszak, bátran előkerülhetnek a régi, egykor még problémásnak tűnő toposzok. Ugyanis a Költő a pusztulással viaskodik, ahogyan minden költő teszi azóta, hogy Orpheusz, a Múzsák tanítványa elindult Apollóntól kapott lantjával az Alvilágba kedveséért. A Költői megszólalás legitimitását többé senki nem vitathatja el. Egy tragédia kellős közepén vagyunk... [...] A tragédia hősének viszont megadatik, hogy a dolgok végső egyszerűségükben, letisztultan álljanak előtte.8 Ezért ebből a lírából eltűnik az irónia,9 nincs többé szükség rá, ide nem tarthat Orbánnal kedves Ginsbergjének mániás bőbeszédűsége és immár méltatlan trágársága, Vas kopottasan csillogó pátosza, de Arany higgadtsága sem, és a »dal« műfaji indexe ellenére Heine sem idéződik fel, akinek az irónia és a szentimentalizmus modális lehetőségeit egymásba csúsztató költészete szintén meghatározóan fontos volt – eddig – Orbán Ottó számára. Ezek a versek annyiban dalok, hogy egyszerű, átlátható rím- és ▼ 7 Vári e sommás ítéletét írása egy későbbi pontján (igaz, önmagával némiképp ellentmondásba kerülve), az életműben mégis korábbra datálva (vagy korábbtól eredeztetve) a „félfordulatot”, pontosítja, egyszersmind kísérletet téve egy kevésbé életrajzi-kultikus alapú érvelés felvázolására is, melynek értelmében (összhangban írása címével is) Orbán utolsó köteteiben versei beszélőjének új szerepkörét megteremtve hajt végre félfordulatot pályáján. Igaz, ennek indoklásában Vári továbbra sem végzi el maradéktalanul a halála biztos(nak látszó) tudatában fenyegetett életrajzi személy és az ezt (de korántsem csak ezt) a témát és szituációt (vers)beszédében sűrűn tematizáló költői alany közötti disztingválást, s ahogyan hol figyelmen kívül hagyja, hol regisztrálja ugyan, de jelentőségét rendre eltörpítve, hogy Orbán Ottó költészetének beszélője a Hallod-e te sötét árnyék kötettől fogva sem veszítette el sem ironikusan összetett világlátását, sem humorizálásra, (jellemzően ironikus) önreflexióra, játékosságra, az írás folyamatára és a költői szerepre, avagy a szűkebb és tágabb értelemben vett közéleti kérdésekre való reflektálásnak sem képességét, sem szándékát (mely ismérveket Vári először még, Az éjnek rémjáró szaka kötetet értékelve, félfordulatként, ennek indoklására felsorakoztat). „Ez a félfordulat persze nem hirtelen ment végbe, talán a Hallod-e te sötét árnyék című kötettel kezdődött. A betegségnek abban a fázisában, amikor már nem lehetett nem tudomást venni a halálról, ahogy ezt a halált szólító, kötetcímmé emelt verscím is jelzi. A betegség, akárcsak a háborús félárvaság, az intézeti gyerekkor segít egy stabil szerephelyzetű lírai alteregó megkonstruálásában. A kötet első versének címe, az Utószó és a mottó – »Midőn ezt írtam, lyukas volt az ég« – Vörösmartyt idézik. Ha a lírai alteregó történetét, regényét akarjuk kiolvasni a verseskötetekből, akkor – elfogadva az emberéletnek mint egy nap szakainak metaforáját – vehetjük úgy, hogy a második vers, a már idézett Hatvanadik évére felütése – »Alkonyodik, sokasodnak az árnyak« – a kiindulópontja annak a magától értetődő költői megszólalást biztosító pályaszakasznak, amelynek kiteljesedése Az éjnek rémjáró szaka . A történet utolsó szakasza ez, alkonyattól éjfé lig.” Vári György, A megtalált szerep. Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka, Jelenkor , 2003/5, 531. (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.). 8 Vö. Dérczy Péter szintén Orbán halála utáni időbeli (relatív) közvetlenségben megjelent kötetkritikájának megállapításával: „A versbeszéd az egész kötetben mesterien egyszerű. Persze Orbán Ottótól nem meglepő ez, hiszen költői nyelve, beszédmódja már a hetvenes évek eleje óta a hétköznapi beszéd elemeire épül...” Dérczy Péter, „Ne hagyd”. Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka = Lator László (vál., szerk., öá.), Orbán Ottó. Ostromgyűrűben , Nap Kiadó, Budapest, 2003, 353. (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.). 9 Szintén Vö. Dérczynél: „A tökéletes mesterségbeli tudásból ered, hogy alig él látványos költői eszközökkel, s még e lecsupaszított nyelvet és jelentést is finom iróniával, öniróniával, nyelvi humorral jeleníti meg”. Uő, i. m., uo.
