Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
44 kettéosztó szerkezet fémből, betonból és üvegből készült, az alsó szinten jól lehetett érzékelni, ha valaki a felső szinten mozgott. Árnyéka is, mozgása zaja is átjött az üvegbetétes járólapon.) Luxuselhelyezés itt senkinek sem jutott, az osztályvezetői szoba privilégiuma is csak részleges volt, az íróasztalon s egy nagy asztalon kívül a többi tér itt is „hasznosan” lett kitöltve. (Amikor már volt fénymásológép, az is itt lett például elhelyezve.) Az atmoszféra, amely itt automatikusan kialakult, engem vonzott, jól éreztem itt magam, itt csakugyan „könyvek” (értsd: folyóiratok és hírlapok) közt élhetett az ember. Amikor hivatalosan is lekerültem, ezt igazában fölszínre kerülésként éltem meg. Úgy éreztem, a helyemen vagyok. Az új stáb zömmel új emberekből állt föl. Az osztályvezető Mader Béla lett, s több fiatal is idekerült. A régiek közül csak Némethné Márta (meg egy ideig még Kormányos Bandi) maradt. Márta a francia tanszék egyik fiatal oktatójának, Németh Jenőnek a felesége volt, de alkata, habitusa – hogy úgy mondjam – egyáltalán nem az egyetemi feleségekre jellemzően alakult. Rakkolós, hajtós típusnak ismertem meg, élete nagy részét a könyvtárban élte le (nem olyan régen ment nyugdíjba), nyomdatörténettel is foglalkozott, de nem kutató, hanem egy olvasócentrikus, „kiszolgáló” szerepkörben találta meg a saját szerepét. (Kormányos Bandit is ilyen olvasócentrikus, az olvasók kéréseit készséggel teljesítő könyvtárosként tartottuk számon.) Az új osztályvezető, a feldolgozómunka erősítésére is gondolva, lehozta magával Saliga Lászlónét, Irénkét, aki gépírónőként, hozzáíróként dolgozott, s bár „csak” „középkádernak” számított, fontos szerepet töltött be az osztályon. A régiek közül került ki a raktáros, Manyika (Horváth Gézáné) is, s az osztály – már nyugdíjasként dolgozó – „mindenese”, Wischner Lajos is, aki sok nyelven beszélt, de magyarul sem tökéletesen. Lajos bácsi (az első világháborúban tengeralattjárón szolgált, sokat mesélt erről) legendás figura volt, a fizikailag is igénybe vevő aprómunkát ő végezte, talpraesett, értelmes, józanul gondolkodó tagja volt az osztálynak. Hosszan lehetne róla mesélni, alakját sztorik sorozata őrzi mindazok emlékezetében, akik ismerték, akik dolgoztak vele együtt. A csapat úgynevezett „tudományos” aspirációkat is melengető tagjai a fiatalok közül kerültek ki. Előbb én és Székely Magdi, „Szima” lettünk az osztály tagjai, majd ’74 őszétől Kazai Magdi, Hoffmann Zsuzsa, s hamarosan Berta Árpád. Különböző pálya jutott ki e társaságnak, alkatilag is, tudományterület szerint is erősen különböztünk, de a tehetség egyikünktől sem volt megtagadható, s a nemzedéki összhang is összetartott bennünket. Szima, aki Székely Lajosnak, az egyetem egyik történész docensének s az ugyancsak az egyetemen dolgozó biológusnak, Ferencz Magdolnának a lányaként került képbe, magyar–francia szakot végzett, közös munkánk idején lett a költő s újságíró Csokonai Attila felesége. Házasságkötésük emlékezetes mozzanata, hogy a procedúra alatt halkan a Kabaré című film zenéje szólt, de a zenéből az ismétlődő kabaré szó minduntalan kiemelkedett. Kabaré, kabaré, kabaré – adták tudtul a jelenlevőknek. Önironikus játék (és gesztus) volt ez, persze, de jellemző az
