Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
45 ifjú párra is, a korra is, a társadalmi atmoszférára is. Szima baráti körébe olyanok tartoztak, mint a (később) színészként sikeres Dunai Tamás, az irodalomtörténész (s alijázó) Katona Ferenc. Szegedről viszonylag hamar Pestre költöztek, ahol előbb a Szabó Ervin Könyvtárban dolgozott, majd a Magvető Könyvkiadó szerkesztője lett (első könyvem kiadói szerkesztését is ő végezte). Megalakulása óta a Fekete Sas Kiadó szerkesztője. Kazai Magdi és Hoffmann Zsuzsa Maróti Egon tanítványai voltak, klasszika-filológiával foglalkoztak, egy-két írásuk már akkoriban is megjelent az Antik Tanulmányokban. Magdi utóbb föladta filológusi ambícióit, a könyvtár oszlopos tagja lett különböző beosztásokban, egy-két éve ment nyugdíjba. Zsuzsa pályája pár év után az ókortörténeti tanszéken folytatódott, kandidált, tudományos munkatárs, főmunkatárs, majd docens lett, ma a tanszéken a Maróti-hagyományok képviselője. A legtöbbre, legalábbis formai szempontok szerint, Berta Árpád vitte. Ő eredetileg szlavistának készült, menet közben nyergelt át – Róna-Tas András hatására – a turkológiára. Önmagát módszeresen képző, munkáját is szisztematikusan ellátó, nemzetközileg is jegyzett nyelvtörténész lett. Németh Gyula unokája, Hernády Zsófi volt az első felesége (néhány kéziratot én is kaptam tőle a családi irattárból). Munkásságát nagydoktori fokozat s egyetemi tanári státus honorálta. Sajnos viszonylag fiatalon meghalt, tüdőrák végzett vele. Az osztálynak ilyen-olyan minőségben tagja volt három, más-más szempontból érdekes, már idősebb ember is. Hencz Aurél, Aurél bácsi, akiről már szóltam, s aki formálisan nem is tartozott az osztályhoz, de gyakorlatilag annál inkább. Könyvekkel, kéziratokkal, mindenféle iratokkal telezsúfolt szobája, amelyben könyvei kéziratai is megszülettek, sok eszmecsere színhelye volt. Én is gyakorta megfordultam benne, sokszor érdekemben (is) mozgósította kapcsolatait. Rengeteget tanultam tőle, az élet legkülönbözőbb dolgairól. A vele való barátságban, amely a félperturól hamarosan a kölcsönösségre váltott át, figyelhettem föl egyebek közt Bibó Istvánra, akivel ő baráti viszonyban állott, leveleztek is, s Bibó és köztem is ő közvetített. (Ily módon ismerhettem meg például Reitzer Béla Bibónak írott leveleit, amelyeket tanulmányozásra és lemásolásra megkaptam a címzettől.) Illyés Gyulának a sírnál elmondott beszéde autográf kéziratát pedig előbb vehettem kézbe, mint ahogy azt a nyilvánosság megismerhette, mert Aurél bácsi azt megkapta a családtól (Bibó Pistától, a fiútól). Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a Bibó-felejtés éveiben, de még Bibó életében a publikus életmű ismerői közé tartoztam. Talán nem jellemző erő nélküli mozzanat e tekintetben, hogy a majdani „demokratikus ellenzék” kemény magjához tartozó Szilágyi Saci (akkor még szegedi diák) tőlem kunyerálta el a „zsidókérdésről” írott nevezetes Bibótanulmány egy példányát. (Hálából egy Schöpflin-könyvvel ajándékozott meg.) De Aurél bácsi pátyolgató jóindulata intézte el azt is, hogy a fogászati klinikán jó egy évig kezelték a fogaimat. (Ő ugyanis szívességet tett az egyik legjobb szegedi fogorvosnak, Prágai doktornak, s így ő is kérhetett tőlük valamit). Szűcs Józsefné,
