Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
66 nagy könyvespolcot – vasból, hogy tartós és masszív legyen. Otthon képek vettek körül: egy nagyméretű olajcsendélet, néhány kisebb Gaburek-vázlat, jó pár rézkarc stb. Színházba jártam (szüleim ritkán jutottak el a Jókai színházba, de nekem bérletet vettek). Bérletesként operettektől Shakespeare-ig mindenfélét láttam. A színházi zenekar koncertmestere apám fiatalkori barátja volt, máig nosztalgiával gondolok vissza a hangoló zenekar sajátos, semmi mással össze nem téveszthető hangpróbáira. Érdekes, sőt kitűnő művészek játékát is élvezhettem itt. A régi világból Csabára száműzött, hajdani filmszínész, Perényi László is szerepelt itt, de láttam a pályáját akkoriban kezdő, később a magyar kabaré emblematikus figurájává vált ifjú táncoskomikust, Sass Józsefet, vagy az egészen más karakterű Szoboszlay Sándor, vagy legnagyobb kedvencünket, Győry Emilt, aki azután hosszú ideig a pécsi közönség kedvenceként aratta jelentős sikereit. És a lista hosszan folytatható lenne. A sorolgatás helyett hadd utaljak arra, hogy a csabai megyei könyvtárnak is rendszeres látogatója lettem. Magát a helyet is élveztem (a belsőépítészeti megoldások java az igazgató, Lipták Pál nevéhez fűződik), s a könyvtárt, mint olyant, itt fedeztem föl magamnak. Szabad Olga, a remek ember és kitűnő könyvtáros a szárnya alá vett, sokat beszélgetett velem is, az érdeklődő gimnazistával, sőt első – sokszorosítva megjelent – írásomat is ő „rendelte meg” tőlem. S – igaz, hogy ez már az érettségi után volt – rendszeresen megfordultam a csabai múzeum munkaszobáiban is, „szakmázni”. Még az igazgató, Dér László is szóba állt velem, Gádorosi Vass Istvánnal pedig sokat beszélgethettem. (Ő kitűnő helytörténész volt, hasznos beszélgetéseket folytattunk, később, Pestre költözve, a magyar levéltárügy egyik vezető személyisége lett.) Azaz készültem a „szakmára”, közvetlenül pedig az oda vezető útra: a felsőfokú tanulmányokra. Az, aki lettem, sok embernek köszönhető, de mindannak a sine qua nonja szüleim döntése volt. Ha ők másféle emberek, s másként döntenek, könnyen úgy járhattam volna, mint Kocziha Misi. De, ma már tudható, nem így lett; én befuthattam saját pályámat. * Az életformát, amelynek rám kövesedését szüleim beállítódásának köszönhetően sikerült elkerülnöm, persze magam is jól ismertem. Autopsziás ismeretek alapján szólhatok róla, de már distanciálódva az egykori erőtértől. Azaz belülről ismertem ezt a világot, de kívülről, egy összetettebb, külső nézőpontból láttathatom ma. Magam is, két szakaszban, kétféle formában is a téglagyár dolgozója voltam. Előbb csak még gimnazistaként, a nyári hónapokban. Utóbb, érettségi után, „rendes”, munkakönyves dolgozó is voltam, tizenhárom hónapig. S ekkor már azt sem lehetett tudni, hogy nem ragadok-e bele ebbe az életformába. Véletleneken is múlott, hogy végül másképpen alakult. Néha bizony rezgett a léc. Gimnazistaként „pudligár” voltam, ami sem komolyabb szakértelmet, sem nagy fizikai erőt nem igényelt – csak éppen nyolc órán keresztül állandóan mozgásban kellett lenni. A pudligár állította a váltókat a bánya és az agyagföldolgozó üzemrész közt ingázó, motor vontatta csillesor előtt, olykor mögötte, kapcsolta össze és szét a csilléket, s a motor vezetőjének instrukciói szerint hol erre, hol arra
