Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
67 szaladt. Egyengetve a keskeny vágányú kisvasút közlekedését. A pudligár terelte be a csillét a pormalom „szája” alá, majd amikor a csille megtelt a lisztfinomságúra őrölt agyagporral, ő tolta azt a drótkötélpályához, ahol a csillét rá kellett kapcsolni a fölfelé vivő drótkötélre. (Ezt az agyaglisztet aztán fönt, a tégla- és cserépalapanyag „megdolgozása” során, előzetes recept szerint belekeverték az alapanyagba.) A pormalom érdekes hely volt, de az itt előállított „liszt” mindenfelé szétterült, és finom, vékony agyagréteggel borított be mindent – a pudligárt is. Az igazi élvezet akkor következett be, amikor esett az eső. Ilyenkor az agyagpor gyakran csúszós felületté változott, az ott dolgozók nagy „örömére”. Egyszer, a csúszkálás során, a lábfejem a sín és a csille alsó váza közé csúszott, és a tele csille súlya némileg átrendezte a csontokat a bokám alatti részben. Következményét máig viselem. („Sportsérülés”, szoktam róla mondani.) Külön feladatkört jelentett a drótkötélpálya körüli ügyködés. A drótkötélpálya végtelenített rendszert alkotott, folyamatosan mozgott. Lentről a bányából beérkező csilléket egyesével rá kellett kapcsolni a drótkötélre, és föl kellett küldeni a földolgozás helyére. Fönt a kiürített csilléket rákapcsolták a lefelé mozgó kötélre – lent pedig mi lekapcsoltuk róla őket, s szerelvénnyé állítottuk össze. A végtelenített, örökösen mozgásban lévő drótkötél lent egy malomkőszerű nagy, fordítókorongon fordult meg: a lefelé való mozgás itt váltott ellenkező irányba, fölfelé való mozgásba. Ha pedig a lefelé jövő csillét nem kapcsolták le a kötélről, a továbbhaladó nehéz csille rácsúszott a „malomkőre”, s az egész rendszer egy perc alatt összeomlott. (Az egyik műszak vége felé a csípőficamos Kálmán már fáradt volt, kihagyott a figyelme, s megtörtént a baj. A rendszer helyreállítása komoly éjszakai pluszmunkát igényelt.) A bakik nem a véletlen szülöttei voltak, a fáradtság törvényszerűen hibákhoz vezetett. Érettségi után, amikor kiderült, hogy latintudásom nem volt elég az egyetemi felvételihez, apám mindjárt munkába állított, „hadd szokjam a gyűrődést”. Arra azért vigyázott, hogy ne a legnehezebb munkák közepébe csöppenjek, így raktáros lettem a gyár központi nagy raktárában. A gyár nagy gyár volt, raktára is hatalmas készletet tárolt. Nagyon sokfélét és nagy mennyiséget egy-egy féleségből. Az apró csavaroktól a különféle szerszámokon át a több mázsás gépekig minden volt itt. Számítógépes nyilvántartás persze még nem létezett, minden információt fejben kellett tartani. Tudni kellett, mi micsoda, s az éppen keresett valami hol van. Hogy a vételezőt gyorsan kiszolgálhassuk. A totojázást itt nem díjazták, mindenki elvárta, hogy gyorsan és pontosan elégítsék ki kívánságait. Ez azzal járt, hogy a raktárosoknak elég sok mindenbe bele kellett tanulniuk, s – ettől nem függetlenül – át kellett látni, hogy milyen tevékenységi területek jellemezték a gyár munkáját. A karbantartóknak például egészen más igényeik voltak, mint a „közönséges” téglagyártó műveletek végzőinek. A raktárnak volt főnöke, egy női és egy férfi „irodistája” (ezek végezték az úgynevezett adminisztrációt), s háromnégy raktárosa. Volt egy külön épület is a nagyobb méretek, például a hatalmas acéllemezek, nagyobb gépek tárolására, ezek dolgát is külön emberek intézték, de ezek inkább csak rakodómunkások voltak, semmint ügyfélforgalmat is lebonyolító raktárosok. A nyers ugratások itt is divatoztak, légkörében ez is a gyár része volt. A helyiségeket a fiatalok takarították (így például én is), a takarítás persze
