Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
46 szegedi kiállításra, a címe: Kass János és tanítványai. Nem mint látogatót, hanem mint résztvevőt hívtak meg. De hisz nem is tanítottál, mondtam. Ne izélj, tényleg nem? De mivel már le volt adva a névsor, nyomták a katalógust, úgy hagytuk. Meghívott később is minden János-napi koccintásra, és Dórával együtt tanítványaként szeretett – én meg mesteremként. 2010 márciusában, néhány nappal a halála előtt még eljött kettőnk közös tárlatának megnyitójára. Őt anyám is számontartotta. Talán írtam már, hogy a nagynénje, Olgi (aki gyakorlatilag a nevelőanyja volt) ablakai épp a szegedi Kass Szálló főkapujára nyíltak, vagyis a harmincas években az egyidős gyerekek gyakran láthatták egymást. Talán, ha a sors egy kicsit kegyesebb, anyu is eljön annak a 2010-es kiállításnak a megnyitójára, és találkoznak újra. Nem volt ott, viszont se szeri, se száma a gyerekkoromban kapott könyveknek, amelyeket Kass János illusztrált: a Tom Sawyertől a Koldus és királyfin át Nils Holgersson csodálatos utazásáig. Újra elővéve látom, hogy legtöbbjüket annak idején spontán „társillusztráltam”. Az imént azt írtam, nem sokat találkoztam Pestre föllátogató apámmal – reggel jött, este visszavonatozott –, de néhány alkalmat azért föl tudok idézni. Magával vitt például a Nemzeti Színházba. Nem esti előadás volt, hanem délelőtti próba. A Bánk bán. Akkor épp a Hevesi Sándor téren volt a Nemzeti, az épület csúfságát legföljebb egy Barcsay-mozaik enyhítette. A rendező, Marton Endre hívta oda, hogy „szakértse” az előadást, vagyis segítse a rendezői értelmezést. Illyés átigazítása (amiről apámnak lesújtó véleménye volt, noha írásban finomabban fogalmazott) még nem jelent meg, de az, hogy Katona szándékos archaizálásai egyre kevésbé követhetők, hogy szükség lenne valami nyelvi korszerűsítésre, már a levegőben lógott. Apám véleménye az volt, hogy a színészi játékkal, a szituáció erejével, átgondolt rendezéssel érthetővé lehet tenni a vitatható szöveghelyeket, amit Marton és a beszélgetéshez csatlakozó színészek – Ronyecz Mária, Sinkovits Imre, Avar István – igyekeztek is megfogadni. Sok színházba eljutottam akkoriban, valahogy híre ment a főiskolán, mit érdemes megnézni, s a kollégisták gyakran együtt utaztak át Pestre valamelyik előadásra. A fővárosba kerülésemmel egy időben indult a Huszonötödik Színház, amelyről úgy éreztük, a hivatalos elvárásoktól független, alternatív irányokat keres. A Szókratész védőbeszédére emlékszem, a Szerelmem Elektrára, Berek Katira, Zala Márkra és egy Sándor Györgyestre. Őt az Egyetemi Színpadon is viszontláttam, meg persze a versmondó Latinovits Zoltánt és Mensárost a XX. századdal. Csernus Mariannt többször is megnéztem, ahogy a Psychét mondta, szavalta, játszotta. A lánya, aki később öngyilkos lett, a kollégiumi szobatársammal járt akkoriban, azt hiszem, nála láttam meg a Weöres-könyvet Gyulai Líviusz illusztrációival. Nehéz lenne megállni, hogy az „igazi” színházak mellett ne írjak a sajátjainkról. Az elsőt a főiskola nyári művésztelepén, Sárospatakon csináltuk. A gyertyafényes várárokban adtuk elő André Gide A tékozló fiú visszatérése című színművét. Az építész Gerő Károly ren dezte, a jelmezeket a textiltervező lányok varrák, és én játszottam a főszerepet, a megtérő fiút. A hosszú, veretes szövegeket a táborozás elején osztotta szét Karcsi, egy romantikus bányató (a Megyer-hegyi tengerszem) és a Bodrog kanyargó holtágai mellett gyakoroltuk, és a bemutatóra – egyetlen egyszer játszottuk – már mindenki tudta kívülről... és belülről is. Teleki Kati, Herpai Zoli, Vida Győző... A fél város ott volt, még a kollégium híres tudósát, Újszászy Kálmánt is elhívtuk. 1973. április 6-án adtuk elő a Sisimaja című kabuki színdarabot a FÉSZEK Klub ban (nagybetűvel kell írni, mert mozaikszó: Festőművészek, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek és Komédiások Klubja). Az adatot Fodor András Napló jából veszem. Az előadás, mint írja, az Iparművészeti Főiskola kiállításához kapcsolódott, előtte dr. Pogány Frigyes, a főiskola rektora mondott beszédet. Bevallom, a kiállításra egyáltalán nem emlékszem,
