Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 7-8. szám - Kovács Róbert: Élet a hajósi pincefaluban
153 szőlőtermesztés viszonylag új keletű, s gyökerei csupán a 18. századik nyúlnak vissza. A kutatások azonban időközben minden kétséget kizáróan megállapították, hogy már a 11. században virágzó gyümölcs- és szőlőtermelés folyt az Alföldön. Más vélemények szerint az alföldi szőlőtermelés még régebbi időkre nyúlik vissza. Példa erre Gesztelyi Nagy László, aki 1938-ban azt írja, hogy a szőlő még a rómaiak előtt Dalmáciából érkezett, majd a Szerémségből észak felé átlépve a Duna vonalát a Duna–Tisza közén egészen a budai szőlővidékig húzódott fel. Első írásos emlékünk a honfoglalás utáni időkből származik, a feljegyzés szerint a 11. században alig volt a Kárpát-medencének olyan része, ahol ne lett volna bortermelés. Feltételezhető, hogy ebben az időben még nem volt összefüggő, nagy kiterjedésű szőlőskert ezen a vidéken. A borkészítés szempontjából a szőlőnek ekkor még nincs nagy jelentősége, általában csak étkezési célokat szolgált. A fajtaösszeírások alapján azt mondhatjuk, hogy az Alföld déli részén ekkoriban főleg egész korai és színes szőlőfajtákat termesztettek. Csak igen kevés részéből készítettek bort. A törökkel folytatott háborúk, majd a hódoltság ideje nagy megpróbáltatást hozott az Alföld népére, hiszen a hódító török nem volt ellensége a szőlőnövénynek, sőt szerették a termését, és Mohamed tilalma ellenére még a bort is megitták. A törökök által még új fajtákkal is gazdagodtak a szőlőskertek. Ekkor kerültek az országba a délen termesztett fajták, úgy mint a kadarka, a fekete makkszőlő, a fekete kecskecsöcsű, a fekete muskotály, a veres kecskecsöcsű, a veres karmazsin és a fehér törökszőlő. Mire a törökök elhagyják a magyar földet, a szőlővel betelepített terület a korábbihoz képest jelentősen megcsappan, az ültetvények állapota sem a legideálisabb. Mindehhez hozzáadhatjuk, hogy a munkaerőhiány már akkor is erősen jelentkezett a szőlő-borágazatban, ami nem is csoda, hiszen a lakosság száma összességében is erősen lecsökkent. A betelepítések eredményeként ideérkező eladósodott, föld nélküli, nehéz helyzetben élő németek örömmel választották az új élet lehetőségét, hiszen itt önálló paraszttá válhattak, ingyen portát, kedvezményeket kaptak. Hajóson például 1728-ban szerződtek a helyi földesúrral, azaz a kalocsai érsekkel új szőlők telepítéséről és használatáról, ahol az első négy évben ingyen művelhették a szőlőket, csak ezt követően kellett fizetni a föld tulajdonosának (Győrffy 2016). Az 1728. április 10-én kelt Hajós község telepítőlevelében olvashatjuk a következőt: „Kötelesek a hajósi alattvalók arra is, hogy új szőlők telepítésén fáradozzanak ott, ahol a nagyságos uradalom az e célra alkalmas területet nekik kijelöli. Ezeket a szőlőket négy éven át szabadon használhatják, de négy év elteltével az uradalom járandóságát ezek után beszolgáltatni kötelesek.” (Hajósi Művelődési Ház helytörténeti gyűjte ménye). Az 1719 körül betelepített svábok valószínűleg a 18. század második felében kezdtek intenzíven szőlőtermesztéssel foglalkozni. Feltehetőleg ekkor épültek az első hátságszéli pincék is. A véglegesen betelepülő németek ismerték fel először a magaslat talajadottságaiból fakadó lehetőségeket. A svábok tapasztalatokkal is rendelkeztek már, hiszen a Rajna mentéről érkező jobbágyok számára nem volt
