Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
94 ték a macskahúsból készült fasírtot. »Maguk talán még a lóphalloszt is megennék!« »Boldogan válaszoltuk,« csak éppen nem tudunk hozzájutni.« Tomasz úr nem volt rest, kiment a vágóhídra és szerzett egyet az ominózus lótestrészből, és az Eötvös Collegium házvezetőnőjének beadta, hogy ez egy különleges felvágott, amit hirtelen kell kisütni Mikulás-napi előételként. Úgy is lőn. Bekonferálta az ünnepi fogást, majd a kollégista filoszokkal együtt várta a hatást. Mit volt mit tenni, mindenki megevett egy-két szeletet, jó étvágyat mímelve. Be kell vallani, hogy ilyen rágós és ízetlen vacakot azóta se ettem.” A történet egyébként még annál is pikánsabb, mint első olvasatra tűnik, mert a Collegium szabályzata szerint a Mikulás-napok voltak azok, amikor lányok is betehették lábukat az épületbe. Ekkor zajlottak a híres kabarék, amelyeknek különleges, sőt kihagyhatatlan aktualitást adott, hogy egybeesett az igazgató, Szabó Miklós neve napjával. Az 1943-as kabaréban – nagy megtiszteltetés egy gólyának – apám is fellépett, s ráadásul szereplése igencsak emlékezetesre sikeredett. A dolog előzménye, hogy Hóman Bálint utóda, Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatási miniszter 1943 októberében látogatását tett a Collegiumban. Nagy volt a felhajtás, az újságok is megírták, az egykori collegisták is megjelentek, Eckhardt, Horváth, Gerevich, Szekfű, Kodály. A hatalmas kegytől nem különösebben ájult diákok úgy döntöttek, hogy az eseményt a kabaréban rekonstruálják. A címe: Miniszter a filoszterben, avagy mire való a buzóla . Zsófiék könyve így idézi föl a törté netet: „A kabaré egyik jelenetében a Szabó Miklóst alakító Orosz László a következő szavakkal kísér te be a minisztert a díszterembe: Itt vannak az elődeim arcképei, ide pedig bölcs előrelátással saját szobromat helyeztem el. Az előadást követően az igazgató a darab valamennyi szereplőjét irodájába hívatta és keményen leszidta őket arcátlanságukért. Az esetet követően az igazgató és a diákság közötti viszony hűvössé vált, hiszen a collegisták az önkény jeleként értelmezték Szabó reakcióját, utóbbi pedig tekintélyének megkérdőjelezését látta a jelenet mögött.” Apám egy kicsit másként emlékezik, nem Szabó Miklóst, hanem a Táthraynak nevezett Mátrai László filozófiatanárt alakította, ami persze nem sokat változtat a lényegen, ha szerepe szerint mégiscsak ő tájékoztatta a minisztert, az igazgató urat az öröklét számára megörökítő márványszobor fölállításáról. Megmaradt az esemény plakátja, rajta a színlap, ami őt igazolja, „Táthray, a hadivilág tehetségkutatója szerepében föllép Orosz gója” (sic!). Szabó Miklós alighanem akkor került a diákság célkeresztjébe, amikor a német Sasrendet elfogadta. Valószínűleg kényszerből vette át, vagy talán úgy vélte, az egyre liberálisabb hírbe kerülő Collegium megítélésének használhat azzal, ha elfogadja. Büszkélkedni persze nem akart vele. El is süllyesztette valahol, pechjére azonban a diákok megtalálták, és megkezdődött a gúnyos Sas-rend kultusz, amelyben a náci- és nyilasellenes politikai attitűd a diáktréfák fékezhetetlen, Übü-szintű otrombaságával keveredett. Egyszer, igaz, ez már akkor volt, amikor a német megszállást követően alig maradt diák a Collegiumban, valóban adódott rá alkalom, hogy az ellopott és ezerszer meggyalázott Sas-rendnek valami mentőfunkciót adjon az igazgató úr. Ekkor, 1944 májusában jelent meg „Változást a balfelé tévelyedett Eötvös Kollégiumban. Az álhumanista szellem fellegvárába is behatol az új világ” címmel az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali folyóirat aláírás nélküli cikke. Szabó a „Pro domo” címmel megjelentetett füzetben próbált védekezni – apám szerint feleslegesen és ügyetlenül – a vádak ellen, azt is fölhozva, lehet-e baloldali és liberális egy intézmény, ha igazgatóját a Német Birodalom vezére a Német Sas-rend I. osztályával tüntette ki. (Alighanem kínosan érintette volna az igazgató urat, ha azt kérték volna, hogy akkor bizonyítékul ugyan mutassa már fel azt a bizonyos Sas-rendet.) Az első félévi kollokviumok után egyébként úgy tűnt, megenyhült az igazgató, nemcsak szóba állt a renitens gólyával – apámmal –, hanem egy meglepő ajánlattal is megkereste. Nem tudok-e ruszinul, nem akarok-e oroszul is tanulni, kérdezte Szabó Miklós, úgy gondolva, hogy Beregszászban ragadhatott rám valami. Beregszászon nem laknak ruszinok,