Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
95 mondta az interjúban apám, amit a Memoárban azzal egészített ki, meg kellett volna fogadnom a tanácsát. 1957-ben, amikor a forradalom szellemi előkészítésének vádjával felelősségre vonták, szereztek egy tanút, aki szerint apám kijelentette, nem fog soha többet oroszt tanítani. Az egyik legkönnyebben cáfolható vádpont volt, hisz nem is tudott oroszul, igaz, később, 1962-ben, amikor ötödikesként megkezdtem idegen nyelvű tanulmányaimat, ami akkor természetesen csakis az orosz lehetett, ő is belevágott, s néhány hónapig, tán egy évig, tán kettőig is, párhuzamosan tanult velem. Hogy meddig jutott, nem tudom felidézni, igaz, a saját tudásom felől is elég bizonytalan vagyok. Akkoriban az orosz bemutatkozásnál az apa nevét is kellett mondanunk. Kak tyibjá zavut? Hogy hívnak? Sztyepán Vladiszlavics. Nyolc év tanulás után, mert a főiskolai orosz már inkább visszalépés volt az általános iskola és a gimnázium után, viszonylag jól tudhattam a megszállók nyelvét (azért írom így, mert mindhárom iskolában voltak, akik ezzel a szóval lázítottak az orosz ellen, elfogadhatóan beszélhettem, de oly kevésszer használtam azóta – jószerivel soha –, hogy ma már csak néhány memoritert tudok kifogástalanul. Például a Tatjána levelét, vagy a minden órán elhangzó, többnyire kuncogásba fúló jelentést: Tavaris ucsítyelnyica, ja dakládiváju vam sto szasztav klassza tricaty agyin, nyikto nye atszusztvujet. A tavaris ucsítyelnyicát Olgának hívták, szőke volt, kék szemű, törve és szlávos akcentussal beszélte a magyart, s oly türelmes lélekkel hunyt szemet diákos galádságaink fölött, melybe az orosz nyelv demonstratív nemtanulása és a Lényin elvtárs arcképének rajzolt szamárfül is beletartozott, mintha személyesen akarta volna jóvátenni a megszálló hadsereg minden gaztettét. Proletarii vszeh sztran, szojegyinyajtyesz! Világ proletárjai, egyesüljetek! – hirdette a faliújság, s a cím alatt olykor az egyesülés spontán módozatait szemléltető ábrák is megjelentek. De visszakanyarodok inkább a Memoárhoz, a dögészek kapcsán elejtett fonálhoz. Elsősorban nyelvszakosokkal, irodalmárokkal, történészekkel volt komolyabb kapcsolatom, persze a Collegiumban dögészeknek nevezett természettudomány szakosokkal is. A modern fizika filozófiai vonatkozásairól azonban többet hallottam gyermekkori barátomtól, földimtől, Antal Jánostól – aki egyetemi éveimmel egy időben volt a Műegyetem hallgatója –, mint a kollégista fizikusoktól. A fővárosban ugyan ritkábban találkoztam vele, annál többet vakációnk idején Csépán. Igen művelt fiatal volt: tájékozott a humaniórákban is, kitűnően orgonált, zongorázott. Számomra ő ellensúlyozta a Collegium gyakran túlzó öntudatát, büszkeségét. Antal János vákuumfizikával, kvantum- és szilárdtest-fizikai kutatásokkal, atomelmélettel foglalkozó, nemzetközileg is ismert egyetemi tanár lett. 1988-ban, fiatalon, 61 éves korában halt meg. Apám sokszor emlegette, próbálta ápolni az emlékét, cikket írt róla a Csépai Naplóba, megtalálom egy naplójegyzetét, amelyben bosszúsan említi, nem közölték, nem is válaszoltak rá. A collegiumi órákra való készülés minden időmet és energiámat kimerítette. Arra ugyan rájöttem, hogy Tarnai, később Simó és Bornyi nem ismeri jobban az irodalmat, mint én, s Horatiust sem értem rosszabbul, mint a többiek, fenyegető rémet jelentettek azonban a félév végi egyetemi kollokviumok, mert azokra készülni nemigen maradt időm. Ortutay, akihez néprajzra jártunk, rám bízta a Collegium néprajzi lemezeinek rendezését, jegyzékbe foglalását, Gianola professzor olaszóráin kiderült, hogy jobban tudok olaszul, mint a velem együtt járó dögészek (Csapáry, Hódi, Králik); s a többi órán is szinten tudtam magamat tartani. A nagyon kedves olasztanár, Alberto Gianola olasz létére kifejezetten antifasiszta volt, és ezt mindig hangoztatta is, de hát tudta, hogy az Eötvös Collegiumban ezt nyugodtan teheti, mert ott mindenkinek hasonló a meggyőződése. Vajon meddig állnak még Monte Cassino előtt az amerikaiak, és miért nem tudnak Róma felé áttörni, és vajon mi lesz Rómával, ez minden órán állandó téma volt. Gianola március 19-e után eltűnt, nem tudom, mi lett vele, remélem, hogy sikerült neki később visszakerülnie Olaszországba.
