Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
93 Zsófi később holland férjével, Paullal visszaköltözött Magyarországra, sőt egykori iskolám, az időközben Moholy-Nagy Művészeti Egyetemmé átkeresztelt Iparművészeti Főiskola professzora lett. Remélem, nem is bánta meg nagyon, hisz az ötletet én adtam neki. Az emlékezést apám Memoár ja, illetve a Zsófi és Kelevéz Ágnes által fölvett interjú rész leteivel keverve fogom folytatni. A következő kérdést is a kecskeméti lakótelepre látogató hölgyek tették föl neki. Egy pillanatra sem merült föl a gondolat, hogy nem bírja tovább, elmegy, mert túl nagy a pszichikai megterhelés? Bennem ez fel sem merülhetett, mert a szüleim falun laktak, adott tény volt, hogy ha nem tudok az Eötvös Collegiumban tanulni, akkor helyette sokkal rosszabb színvonalú kollégiumba kell mennem. Szüleim anyagi helyzete nem engedte volna meg, hogy Pesten lakást béreljek, és úgy járjak egyetemre. A „lehúzások” engem kevésbé érintettek, mert a gimnázium első öt osztályában Kecskeméten, a református kollégium internátusában laktam, és ott a felsőévesek éppúgy lekezelték a kicsiket, mint a Collegiumban, tehát ez számomra nem volt szokatlan. Nehéz volt az első félév, mert miután Hordós Karcsi lemondott tagságáról, magyar szakosok ketten maradtunk Tarnai Bandival, ami azt jelentette, hogy egyik héten ő tartott kiselőadást Kereszturynál, a másik héten én. A latin sem volt egyszerű. Tomasz Jenőnél, aki az aligazgatónk volt, Horatiust fordítottunk. Szerencsére nála sikerült az első órák valamelyikén bevágódnom. Egyrészt Horatius bármelyik ódáját tudtam skandálni, bár a versformát pontosan megnevezni nem tudtam, de volt fülem ahhoz, hogy a hosszú és a rövid szótagokat megkülönböztessem. Másrészt a legelső órák egyikén olvastuk a III. könyv 30. ódáját, ahol Horatius többek közt arról ír, hogy íme készen áll műve, amíg csak Róma él, amíg a Capitolium lépcsőjén felmegy a pap az oltárhoz, addig immár fennmarad a híre, és ennek kapcsán eszembe jutott, hogy a hetedik gimnáziumban olvastuk Carducci Róma alapításának évfordulóján című ódáját, amelyik erre a versre reflektál. Még olaszul is tudtam idézni, ami nagyon tetszett Tomasz úrnak. Szüleim halála után valamelyikük fiókjából előkerült egy írógéppel írt, irkafűzéssel összekötött, elsárgult füzet. A húgom, Andrea talált rá. A címe Fordítások, alatta kék tintá val: Évának, 1951. karácsony, Laci. Tizenkilenc vers, latin, olasz, német, francia költemények magyarra fordítva. Annyira meghatódtunk a több mint félszázados füzet láttán, hogy pontos másolatot nyomtattunk belőle, reprint kiadást, amelyet szétosztottunk a temetésükre összegyűlt barátok, ismerősök között. A füzetben persze ott volt Carducci Róma alapításának évfordulóján című ódája is. A könyvecske utolsó darabja Francis Jammes Majd ha meghalok... kezdetű verse volt, ennek utolsó sorát vésettük a kettős sírkő hátoldalára: „Már nem értünk tovább..., már nem értünk tovább...” Hogy magam elé képzelhessem az apám skandálását hallgató Tomasz urat, előveszem a Ménesi utat, Szász Imre Collegiumról írt könyvét. „...az emlékezet úgy odanövesztette Tomasz úr fejére a keménykalapot, hogy nélküle csak olykor látom, ha éppen leveszi, hogy valamelyik gólya fejére koppintson vele súlyos vétkek súlyos megtorlásaként.” Tomasz úr – minden emlékező így említi (egyébként Jenőnek hívták) – valószínűleg nem a legnevezetesebb tanára volt a Collegiumnak, bár lehet, hogy csak kedvenc kutatási területe, tudniillik az ókori Róma mezőgazdasági szakíróinak munkássága volt túlságosan álmosító, mégis minden diáknak belopta magát a szívébe. Közvetlensége (pajtikámnak szólította és név szerint ismerte az összes diákot), fanyar humora mellett azért is szerették, vagy talán elsősorban azért, mert aligazgatóként ő szervezte meg, hogy tele legyen a hallgatók hasa, ami a háború alatt, majd a 46-os gigainfláció idején egyáltalán nem volt egyszerű feladat, sőt egy korabeli diákrigmus szerint talán nem is mindig volt sikeres: „Jövel, Tomasz, légy vendégünk, baszd meg, amit adtál nékünk!” Egy „dögész”, Kucsman Árpád emlékezését másolom ide, de mástól is idézhetném, mert maga a történet közszájon forgott. „Döbbenten látta, hogy a mindig éhes dögészek meget -
