Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
92 beképzelt társaság rájöjjön, mit nem tud, pontosabban kiderüljön számukra, hogy semmit sem tudnak, arra való volt a gólyahét. Meglehetősen nagy megpróbáltatás volt valamennyiünk számára. Itt Kecskeméten volt egy kollégám, Hordós Károly, magyar–olasz szakos, akivel később nagyon jóban voltunk, és akit velem együtt vettek föl a Collegiumba, de ő pesti volt. A gólyahét megpróbáltatásai nyomán, az első hét után lemondott a kollégiumi tagságról, bár képességei szerint föltétlenül megállta volna a helyét. Ilyen nehéz volt a gólyahét. Engem nem is a fizikai megpróbáltatások törtek meg, hanem az, hogy beláttatták vagy elhitették velünk, hogy mi gólyák mennyire műveletlenek vagyunk a kollégistákhoz képest. Például filozófiából Szigeti József, aki akkor ötödéves volt, a neokantiánus filozófia irányzatairól adott elő a gólyák számára, és nemigen tudtuk fölmérni, hogy amit elmond, abból mit lehet komolyan venni, és mi a tréfa benne. Arra viszont rádöbbentett, hogy én például Kant filozófiájáról meglehetősen keveset tudtam, és azt is csak másodkézből, tehát nem Kant olvasása nyomán. „Holnapra olvassák el Carl von Clauslewitz A háborúról című művét”, mire valamelyikünk azt mondta, hogy ő nem tud németül: „Nem baj, gólya, ma éjjel megtanul németül, holnap délelőtt elolvassa.” A gólyahét után következett a gólyavizsga, aminek volt egy írásbeli része is. Emlékszem, a másik magyar–latin szakos, akit ebben az évben vettek föl, Tarnai Bandi azt a dolgozatcímet kapta, hogy Ismeretlen középkori szerzők elveszett művei. Nem teljesen megoldhatatlan feladat, mert tényleg vannak ilyenek, de mégis elég nehéz egy kezdőnek dolgozatot írnia róla. Én egy latin szöveget kaptam fordításra Vergilius Aeneisének ötödik énekéből. Az ott leírt trójai harci játékot nemcsak, hogy le kellett fordítanom, hanem a csapatmozdulatokról rajzot is kellett készítenem. A szóbeli részben aztán megjegyezték, remélik, nem akarok vezérkari tiszt lenni, mert a csapatmozdulatok ábrázolása nem egészen megfelelő. A fenti szöveget is a Kelevéz Ágnes és Ruttkay Zsófia által 2007-ben készített és kiadott interjúkötetből, az Ahol a maximum volt a minimum ból ollóztam ki. Most, Zsófia kapcsán, egy bekezdés erejéig megszakítom apám történetét. Valamikor a kilencvenes évek elején levelet kaptam egy Hans de Rijk nevű holland matematikustól, aki Bruno Ernst néven képzőművészettel is foglalkozott, azon belül is leginkább az olyan geometriai furcsaságokkal, amelyeknek legismertebb képviselője a szintén holland Maurits Cornelis Escher volt. Ez a Hans (Bruno) barátja és munkatársa volt az ismerősei közt csak Mauknak hívott Eschernek, és bennem valahogy az Escher-féle világlátás örökösét próbálta felfedezni. Escher valamikor a hetvenes évek elején halt meg, de a híre – elsősorban Bruno Ernst publikációi jóvoltából – folyamatosan nőtt. Már régóta leveleztünk, munkákat is cseréltünk, amikor fölhívott telefonon egy magyarul beszélő hölgy, aki elmondta, hogy Amszterdamból érkezett rövid budapesti látogatásra, és Bruno Ernst megbízásából meg szeretne ismerkedni velem. Örömmel hívtam el budakeszi lakásunkba a magát szintén matematikusnak mondó illetőt, jólesett Bruno érdeklődése, aki nemcsak őt küldte, hanem általa új könyveket, reprodukciókat, sőt egy olyan Escherrel közösen kifejlesztett vázlatot is, amit a mester már nem tudott befejezni. Tudnék-e kezdeni vele valamit. Tudtam, ebből lett A kút című anamorfózisom, amit akkortájt szerénytelenül, sőt hivalkodón Escherrel közös munkánknak aposztrofáltam. De most inkább Zsófiról legyen szó. Már a látogatás vége felé tartottunk, amikor megkértem, diktálná le a nevét, a későbbi kapcsolattartás végett. Ruttkay – betűzte. Ismerős név, mondtam, volt apámnak egy ilyen nevű társa az Eötvös Collegiumban. Kálmánnak hívták. Ő az apám, mondta Zsófi, aki rögtön meg is találta a megfelelő kifejezést meglepő találkozásunkra: serendipity. Magyarra csak körülír va és hosszadalmasan lehet lefordítani, valahogy így: értékes dolgok megtalálása ott, ahol egyáltalán nem számít rá az ember. Ha jól emlékszem, még a szó eredetét is elmagyarázta, hogy tudniillik Horace Walpole angol író és művészettörténész alkotta meg egy Serendip szigetén játszódó mese nyomán (az ősi Ceylont hívták így, a mai Srí Lankát). Naná, hogy tudta, hiszen édesapja, Ruttkay Kálmán az ELTE Angol Tanszékének vezetője volt.
