Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról III.
90 kat ölelt fel, jelenlétét nem lehetett letagadni. Az először belépőket is ez csapta meg, és csodálatos, átalakító hatással volt rájuk.” Apám természetesen olvasta a Fellegjárás t, amikor a Collegium felé vette az irányt, de legendák és ajánlások dacára mégsem a Collegium volt az egyetlen álma. Debrecenben is érdeklődtem, különösen azért, mert reméltem, hogy Németh László kerül Pap Károly megürült katedrájára. Egy távoli rokonomnak, nevére már nem emlékszem, tanácsjegyző volt a debreceni egyetemen, írtam is, érdeklődve Németh László esélyei felől. Valószínűnek tartotta, hogy Vajthó László kapja a katedrát, nem lett igaza, Kerecsényi Dezsőt nevezték ki. Én pedig beadtam a pályázatomat az Eötvösbe. Úgy tűnik, 1942 végén, 1943 elején széles körben ismert volt, hogy Németh László – igaz, orvosdiplomával, bölcsészdiploma nélkül – megpályázta a debreceni Tisza István Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének professzori állását, ha apám, az érettségire készülő beregszászi diák is tudott róla. Jól ismerve a Németh-életművet (nekem a gimnáziumban elég keveset kellett tanulnom, ezért hatodik, hetedik, nyolcadik osztály ban faltam a könyveket... például Németh László, Illyés Gyula minden addig megjelent művét elolvastam) nyilván a tudós íróval kapcsolatos hírekre is figyelt, és mivel maga a pályázati döntés hosszan, olykor botrányos kitérőkkel zajlott, nem is lehetett nehéz tájékozódnia. Rendszeresen olvasta a Magyar Csillag ot, és bizonyára látta Illyés Gyula glosszáját, ami után már országos üggyé nőtt Németh félreállítása. „Az öt pályázó közül elsőnek őt ejtették el. Választás elé sem bocsátották... A kudarc csúfos. Debrecenre persze, s mindarra, amit Debrecen a magyar életben jelentett s készült ismét jelenteni.” Az érettségim kitűnően sikerült, az elnök Laukonidesz József collegista volt, s úgy emlékszem, ajánlólevelet is adott. Ajánlólevelet küldött Koszorús is. Mivel igen késői időpontban, június végén volt az érettségink, elsőnek vettek, hogy fel tudjak menni a collegiumi felvételire, vagy ahogy ott nevezték: fejkopogtatásra. A fejkopogtatásról vagy fejtapogatásról szinte minden egykori collegistának vannak emlékei. A Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára számára készített interjúkötetben – Ahol a maximum volt a minimum – apám így emlékezett: Teljesen újszerű volt számomra ez az úgyne vezett fejkopogtatás, és nagyon rokonszenves. A felvételi vizsga négyszemközti beszélgetésekből állt. Szabó Miklós, az igazgató adott egy névsort, hogy kiket milyen tárgyból keressek föl, és ott nemcsak a magyar irodalom, a latin, a történelem, a német szerepelt, hanem a filozófia és a pszichológia is, tehát nagyon sokirányú és alapos tájékozódás volt ez a részükről. Egyszer később, valamikor a hetvenes években, már Kecskeméten a felsőfokú tanítóképző intézet egyik tanára kérdezte tőlem, hogy milyen is volt az Eötvös Collegiumban alkalmazott híres fölvételi, mert ők is ahhoz hasonlót szeretnének létrehozni. Mondtam: nektek ez sajnos nem fog sikerülni, mert amikor én jelentkeztem a Collegiumba, negyvennyolcan voltunk felvételizők, és körülbelül húszan a tanárok, akik három napon át kopogtatták a fejünket. Nem hiszem, hogy most erre lehetőség lenne. Nem is volt. Magyar irodalomból Keresztury Dezső kopogtatott, de a nála való szereplésemmel nem voltam megelégedve, pedig sokat adtam volna rá, hogy éppen nála jót produkáljak, mert az ő nevét jól ismertem, Arany Jánosról írt könyvecskéjét már olvastam, sőt elég rendszeres olvasója voltam a Magyar Csillagnak is, ami azért Beregszászon ritkaságnak számított, és ide Keresztury gyakran írt. Megkérdezte, mit ismerek „Szekréttől”, így ejtette, és én nem jöttem rá, hogy ő Thackeray-re kíváncsi. Akkor már olvastam a Hiúság vásárát, de minthogy rosszul értettem a nevét, tanácstalanul néztem rá. Irodalomból Varjas Béla is kopogtatta a fejemet, ő már jobban meg volt velem elégedve. Az egyik kérdése az volt, kit tartok a 16. század legjobb magyar stilisztájának. Heltai Gáspárt mondtam, mire azt válaszolta, hogy ő is. Nyelvészetből Pais Dezső kérdezett, aki végül azzal búcsúzott tőlem, hogy nagy örömmel tudnánk majd együtt dolgozni. Sajnos ebben csalódtunk, mert én a későbbiekben a nyelvészet iránt különösebb érdeklődést nem tanúsítottam.
