Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Balázs Géza: Utak a beszéd eredetéhez
85 művészettörténeti törekvések a nyelvkeletkezésre: az ösztönök hanghatásaiból kiinduló pszichoanalitikus megoldáshoz közelítve (Győri-Nagy), valamint a hangképző szerveink beszéd közbeni képe és annak „lerajzolása” (leírása), valamint hanghatása között (Pap Gábor). A humán etológus Csányi Vilmos (1999: 62) szintén keresi a kapcsolatot állat-ember között, s a csimpánzok esetében óvatosan protokultúrát; majd pedig gesztusokon vagy mimézisen alapuló protonyelvet említ (1999: 117). A hangzó nyelv kialakulását érdekes módon kapcsolja össze az ún. vízimajom-elmélettel: „A vízben élő emlősök mind vokálisan kommunikálnak, mert a vízben nem jól láthatók a vizuális jelek, a vokális kommunikáció használata viszont tudatos és jelentős légzésszabályozást kíván. A vízi életmód tehát előre létrehozta azt a vokális apparátust, és a légzés tudatos szabályozását, ami később lehetővé tette az éneket és a beszédet” (1999: 121). Ehhez azonban kellett még valami: a tárgykészítés, amely az ember esetében izomorf a nyelvi kompetenciával és az absztrakt gondolkodással (1999: 132). Később: „A tárgyak új konstrukciója és funkcionális kapcsolata létrehoz egy mesterséges tárgyi világot, amely éppen úgy modellje a környezetnek, mint a nyelvi konstrukciók. A nyelvészek és a kultúrantropológusok feltételezik, hogy a nyelvhasználat és a tárgyhasználat között egyfajta izomorfia van a fentiek értelmében, és ez az emberi agy rekonstrukciós képességére vezethető vissza. (...) Ez tulajdonképpen az absztrakció, az elvonatkoztatás folyamata.” (1999: 225). A szakadékáthidalás: a megszaladás Tehát tudjuk, hogy az állatok is kommunikálnak, de nem beszélnek, az ember pedig beszél. Elég jól ismerjük a gyermek nyelvfejlődését a preverbális szakasztól az artikulált beszéd kialakulásáig. Sok mindent sejtünk a kommunikáció kezdeteiről, változatos formáiról. Mégis az állati és emberi kommunikáció (nyelv) között van egy minőségi ugrás, egy megszaladás, aminek sem az okát, sem a lefolyását nem ismerjük, és magyarázni sem tudjuk. Természetesen én sem tudom. A tudományos paradigmában egyetlen magyarázatot (hipotézist, sejtést) szoktunk hangsúlyozni, a véletlen szerepét. Jelen tudásunk szerint az ember esetében egy, az állatokra is jellemző zárt kommunikációs rendszer valamilyen nem világos oknál fogva az ember esetében megváltozott: nyílt rendszerré vált. Ez hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy a meghatározott (alapvetően kevés) számú, erősen kötött lehetőségek kinyíltak egy szabadon variálható, végtelen számú közlési lehetőséget biztosító univerzummá. Egyértelmű és cáfolhatatlan kijelentés, hogy a beszéd (nyelv) létrejöttében egy humán jellemző, a konstrukciós képesség, azon belül az absztrakció játszotta a döntő szerepet. „Az ember rendelkezik az absztrakció képességével, az állat nem.” (Sommerfeld 1974: 24) Absztrakció nélkül nincs emberi gondolkodás, nyelv. Az absztrakció (vagy absztrahálás) nyelvi következménye a szavak jelentésének átvitele (jelentéstani kifejezéssel: poliszémia, ami a további trópusok, képek – metonímia, metafora – alapja). Ez a rendkívül praktikus, gazdaságos gondolati művelet teszi lehetővé, hogy adott (véges) számú elemből szabadon variálható, végtelen elemet hozhassunk létre. Azt azonban senki sem tudja, hogy miért, mikor és hogyan tett szert az ember absztrakciós készségre, s hogy az állatok közül erre egyik faj sem jutott el. A válaszom tehát az: véletlenül. Talán valami genetikai, mutációs „hiba” folytán. S mivel ezt feltételezem, szinte bizonyosra veszem, hogy az emberré válás folyamatában ezzel kapcsolatos véletlen, „mutációs” hiba csak egyszer fordult elő. Így a nyelv monogenetikus eredetét tartom valószínűbbnek – szemben a poligenetikus felfogásokkal. Látszólag ez ellen szólnak a minden földrészen meglévő prehistorikus ősemberleletek; azonban erre is van – a meta-
