Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
74 az egyetlen, aki a verést bepanaszolta. Komoly ügy lett a dologból, tantestületi tárgyalás, egyenkénti kihallgatás, kék foltok mutogatása és eltépett ruhadarabok lobogtatása, aztán ítélethozatal. A helyzet súlyát mutatja, hogy az ítélkezésben részt vevő tanárok, akiknek amúgy hamar eljárt a kezük, egyetlen pofont sem osztottak ki. Ahhoz viszont nem sok hiányzott, hogy kirakjanak az iskolából. Ez már nem a Zója utcában, hanem a Czollner téren történt. Hogy az apám vert-e, megütött-e egyáltalán, esetleg el is agyabugyált, vagy legalább elpaskolt vagy elnadrágolt volna – akár hirtelen felindulásból, akár megfontoltan, nevelési szándékból –, nem tudok visszaemlékezni. Pedig kellett, hogy elcsattanjon legalább néhány pofon, hiszen amikor én ütöttem a fiam, azzal nyugtattam magam, így szokás, ez a dolgok rendje, hisz én is így tanultam, s ki mástól tanulhattam volna, mint az apámtól. Amikor végeztem, még tán azt is éreztem, végre betöltöttem a rám testált ősi aparítust, igaz, csak egy percig éreztem, mert utólag inkább a szégyen maradt meg, most is az tolul föl, elronthattam valamit, ha csak veréssel lehetett helyrehozni. Ha a veréseket, ha voltak egyáltalán, el is felejtettem, vagy túltettem magam rajtuk, arra azért emlékszem, hogy a téma kapcsán néhány etimológiai kérdést is megvitattunk, micsoda vagy kicsoda lehet az a móres, és hogyan kell kesztyűbe dudálni. Olykor a javítóintézet kifejezés is szóba került. A képzeletemben megjelenő falanszterszerű létesítményben a hozzám hasonló neveletleneket a tudomány és a pedagógia legkorszerűbb eszközeivel változtatták át szófogadó, engedelmes gyermekké. Utólag visszagondolva, nem hiszem, hogy komolyan gondoltak volna a javítóintézetre, de néhány napra azért megembereltem magam. Ha apám nem is vert, az ütlegek azért jöttek meglehetős rendszerességgel. Legtöbbet a Czollner téren kaptam, vagyis az általános iskola fölső tagozatában. A tanárok és a nagyobb diákok természetes, kétségbe nem is nagyon vont joga volt a verés. Egy százéves – akkoriban még csak fél évszázados – példa jut eszembe. Kun Béla, a Tanácsköztársaság későbbi vezetője, akit akkor még Kohnnak hívtak, a zilahi református kollégium kisdiákjaként különórákat vett a nyolc évvel idősebb nagydiák Ady Endrétől. A tanítás eredményessége érdekében Ady a testi fenyítés alkalmazására is föl lett hatalmazva. Ady Lajos, a költő öccse, aki eléggé képben volt, hisz ugyanabba a kollégiumba járt, szó szerint ezt írta: „A fiút édesapja azzal az instrukcióval bízta Bandi gondjaira, hogy kivétel nélkül minden privát óra előtt keményen meg kell pálcáznia.” Talán jobban meg kellett volna pálcázni, képzelgek, vagy talán egyáltalán nem kellett volna, hátha történelmünknek az a kivételesen erőszakos fejezete másként alakult volna. A Czollner téri fülesek emléke jobban megmaradt, köztük is inkább az igazságtalanul kapottaké. Az igazságosakat valahogy hamarabb törli az emlékezet. A fenyítések gyakorisága, vagy az elkövetett bűn és a hozzá tartozó büntetés közti aránytalanság miatt jut-e eszembe a Bábiczki nevű tanerő, vagy azért-e, mert az ütős tanárok közt egyedül ő volt nő? Pedig nem is tanított. Ha tanít, vagyis ha jobban ismerjük egymást, talán heves indulatait is jobban toleráltam volna. Sárdi, Dánfi, Tálas. Ők adták a legnagyobb pofonokat, ebben a sorrendben. Na persze nem csak a tanárok vertek, vertek a nagyobb fiúk is. A Czollner téri iskola, amikor oda jártam, még koedukálatlan volt, pontosabban a mienk volt az utolsó olyan évfolyam, amelybe csak fiúk jártak. Akkor még külvárosi iskolának számított, távol a villanegyedtől, ahol laktunk, de közel a cigányvárosnak nevezett kerülethez, ami a diákság összetételét is meghatározta. Alighanem a szociális különbözőségek kiegyenlítésének szándékával határozhattak úgy valami magas helyen, hogy ebbe az iskolába viszik az úgynevezett elit osztályt, ami akkoriban természetesen az orosz tagozat volt. Orosz tagozatos lettem én is, és persze azonnal
