Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
64 Istenem Teremtőm! Hallgasd meg imámat: Áldd meg minden jóval apámat, anyámat. Segítsd őket, segítsd, hogy felneveljenek, Áldásodra, hogy majd én is méltó legyek. Imádkozni nagymama tanított. Ő, a református paplány vállalta magára, hogy lelkemet vertikális pályára kormányozza. Szabadi Sanyi bácsi, apám lelkész barátja frissen nyomtatott füzetekkel is ellátta – Bibliai történetek gyermekeknek –, amelyekben a Jancsi és Juliskánál meg a Piroska és a farkasnál is borzongatóbb mesék voltak, nagymama azonban inkább fejből tanított. Vasárnaponként eljárt ugyan a templomba, de arra, hogy engem is vitt volna, nem nagyon emlékszem. Legföljebb karácsonykor vagy húsvétkor mentem vele, a vacogtató hideget tudom felidézni s azt, hogy könyv nélkül énekelte a zsoltárokat. Mindennap imádkozott apu hazatértéért, bár úgy vettem észre, hogy Isten segedelmét egy kicsit biztosabbra vette, ha a sezlon szélére kirakott pasziánsz is kijött. Hogy hívő volt, azt leginkább a megbocsájtásra való kivételes hajlandósága mutatta. Nem emlékszem, hogy lázadt volna sorsa ellen, vagy haragudott volna azokra, akik a fiát bántották. Az én kisebb-nagyobb csínytevéseim fölött pedig azon nyomban napirendre tért. Nagymamáénál erősebb, de legalábbis látványosabb hitet első „külföldi” utazásom idején tapasztaltam. El lett ugyan magyarázva, hogy nem is igazi külföld, ahová érkezünk, ám a komplikált ellenőrzések meg a folytonos intelmek, hol nem ajánlatos magyarul megszólalni, mégis nyilvánvalóvá tették, hogy idegenben vagyunk, sőt egy kicsit mintha tilosban is járnánk. A legelső barátom Tornyai Jenci volt. Pontosabban ma is ő az. Ritkán találkozunk, másfelé vitt bennünket az élet, közös témáink se nagyon vannak már, de ha bármelyikünket megkérdeznék, ki a legjobb barátja, biztosan egymást mondanánk. A szüleink is gyakran jártak össze, Jenő bácsi anyám tanártársa volt az óvónőképzőben, felesége, Lilla néni pedig a tanítványuk. A legenda szerint Jenő bácsi egy óra végén azt mondta; Sörös, kérem, maga maradjon még egy percig, mert meg fogom kérni a kezét. Sörös Lilla a losonci református püspök legnagyobb lánya volt, s nyaranta a családjával hazalátogatott özvegy édesanyjához. Egyszer engem is elvittek. Zsuzsánna néni volt a legszebben imádkozó teremtés, akivel valaha találkoztam. Esténként letekerte és kibontotta kontyba csavart copfját, hosszabb hajat sose láttam, szembefordult az éjjeliszekrény ernyős olvasólámpájával, és oly magától értetődő természetességgel fogott bele az imába, mintha Jenő és én, a két tíz év körüli megszeppent nebuló ott sem lennénk. Hangosan, szertartásosan és hosszan zsolozsmázott, ünnepélyesebb és titokzatosabb fohász volt, mint nagymamáé, s hogy milyen hosszú, az sosem derült ki, mert közben mindketten elaludtunk. Elnyomott minket a buzgóság, hiszen a napjaink csodákkal voltak tele. Jártunk a füleki várban, föllanovkáztunk a Lomnici-csúcshoz, s belelógattuk lábunkat a jeges Csorba-tóba. A betegszobában Kardos Jánossal, volt kecskeméti ügyésszel voltam együtt. Gondosan ápolt, rakta rám a priznicet. Mikor már mindketten kikerültünk, évekig meghívtak bennünket Jánosnapra. A betegszobában találkoztam volt körzeti orvosunkkal is. Mikor bejött, azt hittem, valami orvosi felülvizsgálat, csak akkor derült ki, hogy rab, amikor bezárták mögötte az ajtót. Kardos Jánosék is jártak nálunk. Miklóssal, a velem egykorú fiúval össze is barátkoztunk. Egyszer valami töltényt próbált szétszerelni, kalapáccsal ütött rá, az egyik ujja odalett. Ijesztő visszagondolni, milyen veszélyes játékaink voltak. Lőszert szerezni nem volt nehéz. Egyszer a Balogh fiúkkal, valamelyik környékbeli padláson kutakodva találtunk egy fehér vászonzacskót, tele apró pisztolygolyókkal. Akkor már tudtuk, kockázatos holmi, ráütni nem szabad. Először nagyítóüveggel próbáltuk fölforrósítani, aztán, hogy
