Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Orosz István: Emlékek apámról VIII.
59 Orosz István Emlékek apámról VIII. „Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.” Apám visszaemlékezéseit és naplóit olvasva kezdtem gyűjtögetni és leírni a vele kapcsolatos emlékeimet, de be kellett látnom, az összeállítás nemcsak róla szól, belőlem is megmutat valamit, talán többet is, mint kéne, engem is jellemez, hogy mit választok ki a sok száz oldalnyi kéziratból, s az még inkább, hogy mi jut eszembe róluk. 1957. július közepén, ahogy az a diktatúrák természetrajzához illik, a szombatról vasárnapra és a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán zajlott a nagy letartóztatási hullám. Apámat július 15-én hajnalban vitték el – történetesen épp aznap indult a Radio Luxemburg nálunk is fogható könnyűzenei adása, vagyis betoppant a rock and roll Magyarországra. A július közepi terminusnak – nem a popzeneinek, hanem a begyűjtésinek – volt némi logikája. Egy új törvény szerint a közbiztonsági őrizet (a köznyelv továbbra is a régi szakszót, az internálást használta), vagyis a rendszerellenes elemek közéletből történő kivonása, csak egy bizonyos ideig, maximum hat hónapig tarthatott – minő demokratizmus –, a további fogva tartáshoz már vádat kellett emelni a begyűjtöttek ellen. Július közepére lejárt az év elején internáltak hat hónapja, és átkerültek a börtönökbe, vagy jó esetben hazamehettek azokkal együtt, akiket csupán elővigyázatosságból szedtek össze a MUK, vagyis a Márciusban Újra Kezdjük mozgalom megelőzésének ürügyén. Július közepére tehát férőhelyek szabadultak föl az 1953-ban megszüntetett, ám a forradalom leverését követően újra megnyitott kistarcsai internálótáborban, továbbá áprilisban megkezdhette működését a tököli internálótábor is, hála a Szondy György laktanyáról a magasztos cél érdekében lemondó Honvédelmi Minisztériumnak. Az intézmény hivatalos neve „Közbiztonsági Őrizetet Végrehajtó Országos Parancsnokság, Tököl” lett. (Egy statisztikában azt olvasom, hogy a kistarcsai táborban 3-4000 embert tartottak közbiztonsági őrizetben, Tökölön pedig 2-3000 főt, vagyis egy időben nagyjából 10 ezerre rúghatott az internáltak száma. Úgy látszik, már a matematika is föladta, hogy lépést tartson a növekménnyel.) Apám ide került, előbb azonban a kecskeméti rendőrségre vitték. Nem gondoltam, hogy bent tartanak. Azt hittem, már reggel elnézést kérnek a tévedésért, s hazaengednek, s azon bosszankodtam, hogy ezt az éjszakámat elrontották, elaludni ugyanis nem tudtam. Másnap azonban kihallgatásra vittek, vallomást írattak velem, s ez napokon át folytatódott. Csak lassan derült ki, hogy mivel is vádolnak: tagadtam – már október 2-án – a szocialista realizmust, s ezzel szovjetellenes hangulatot keltettem (ez lett volna az államellenes szervezkedés kezdeményezése); ki akartam költöztetni a szovjet családokat; körlevelet fogalmaztam, amelyben az volt, hogy minden községben tartóztassanak le néhány kommunistát; utasítást adtam egy ÁVH-ellenes cikk megjelentetésére; részt vettem november 26-án a pedagógusok követeléseinek megfogalmazásában; állást foglaltam a decemberi sztrájk mellett; Bibó István írásait terjesztettem.
