Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Tőzsér Árpád: Hollóid szárnyát hallom suhogni...; Ipse dixit (Naplójegyzetek 2016-17-ből)
53 ide-oda ringatni”. Uszályt riszálni? Erről a szótárban szó sincs. Hogy ez egyszer az Íliász és az Odüsszeia jeles fordítója is elszunnyadt volna? Augusztus 4. Az És-ben megjelent egy egész oldalas írás (kritika?) két nap lókönyvemről (Einstein a teremtést olvassa, A kifordított ember) és A könyv színe előtt című tanulmánygyűjteményemről. A kritikai írásnak már a címe is zavaros: A konzervatív beszédmód mint zsákutca. Beszédmód mint zsákutca? Jókora képzavar: a két dolog sem vizuálisan, sem fogalmilag nem érintkezik egymással, tehát összehasonlíthatatlan. S a jelek szerint a poétikában és esztétikában kevéssé jártas szerző (Sipos Balázs – számomra ismeretlen név), mivel a „beszédmódomon” nemigen talál fogást, viszont mindenképpen el akar marasztalni, kinevez rasszistának, antifeministának, konzervatívnak, kisebbségellenesnek stb., azaz nem az irodalom, hanem a „politikai korrektség” kritériumai szerint ítélkezik fölöttem, illetve az írásaim fölött. – S végül két hevenyészett költői kérdés hozzá, a sok bennem maradt helyett. („Költőiek” a kérdéseim azért, mert nem hiszem, hogy el is jutnak a címzetthez, s ha eljutnak, nem hiszem, hogy S. B. szóra méltatja őket.) – Végigolvasta vajon S. B. a Vezérmonológok versciklusom valamennyi darabját? Ha igen, hogyhogy nem vette észre: minden részét (a ciklus VI részből áll) másmás kor „vezére” mondja (az elsőt Julius Caesar, az utolsót Bill Clinton)? S a IV. rész Vezérének a monológját (ennek a Vezérnek egyébként a szerb Milošević volt a modellje) milyen alapon tulajdonítja egy az egyben nekem, a szerzőnek? Ismeri egyáltalán Szabó Lőrinc Vezérét, amelyet én, a „vezérmonológjaimmal” mintegy tovább akartam írni? Én sem tudok mást mondani „monológjaim” védelmére, mint amivel annak idején Szabó Lőrinc védte magát: a vers csak a különböző korok diktátorai „lelki gépezetének működését kívánja jelezni”. – A posztmodern „felelőseit” szemléző egyik naplóbejegyzésemhez ezt az észrevételt fűzi S. B.: „Ötletei (mármint az én ötleteim, T. Á.) nem állnak össze koherens történeti-társadalmi magyarázattá”. Kérdésem: miért kellene a naplójegyzeteknek „koherens történeti-társadalmi magyarázattá” összeállni, mikor a napló műfaja éppen a képlékeny, az alakuló tudat (szubjektum) leképzését célozza? Augusztus 22. A buddhizmus halálfilozófiája sokkal használhatóbbnak, pontosabbnak és hitelesebbnek tűnik, mint a kereszténységé. A halál beállta körül és után ún. bardókat, többféle, fokozatosan következő tudatállapotot különböztet meg, azaz a halált sokkal bonyolultabb, hosszabb folyamatnak tudja, mint akár a materializmus-ateizmus, akár a zsidó-keresztény hitvilág. S nekem főleg éppen az nem tetszett ezekben már korábban sem, hogy olyan könnyen elintézik a halál metamorfózisát: egy pillanat, és vagy a semmiben, vagy a mennyben (pokolban) vagyunk. A buddhizmus szerint nem ilyen egyszerű a dolog, a halál pillanata nem pillanat, hanem 2×7 napnyi testi leépülés. S ennek a fizikai bomlásnak minden fázisát érezzük, megszenvedjük. (Vegyük sorra őket: kaotikus gondolatfolyamok, nagy nyomás a fülben, jéghidegség, majd forróság, a test elkocsonyásodása, s végül robbanás és vakító fényesség.) S ez a folyamat mintegy visszavezeti az elhunytat valamiféle új embriólétbe, majd az újbóli megszületés fázisába, s kezdődik az ismerkedés az új létezéssel, az új testtel, s indul a szamszara, az újabb
