Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Tőzsér Árpád: Hollóid szárnyát hallom suhogni...; Ipse dixit (Naplójegyzetek 2016-17-ből)
54 földi vándorlás, az újabb létállapot-forgatag, egészen a mögöttes, a tiszta tudatig, a világfényig. – Az első bardó meglepően hasonlít az álom, az álmodás szabad asszociációs állapotára, amelyet a nyugati ember petite mort-nak, kis halálnak is nevez. Nincs kizárva, hogy épp a buddhista elképzelések nyomán. – Az én ma éjszakai kis halálom például a következő „kaotikus gondolatfolyamokat”, zavaros látomásokat tartalmazta: Kopogtattak az ajtómon, kiszóltam, hogy „ki az?”, s jött a válasz: Hoppál Béla, kulturális államtitkár. Kinyitottam az ajtót, s a lépcsőházban, postatáskával a vállán Domján Gábor (a veszprémi postás-költő) állt, s mondta kétségbeesett arccal, hogy be kell vonulnom katonának, mert leszakadt a veszprémi viadukt. S az orrom alá nyomott valamit, hogy írjam alá: Houellebecq Behódolás című könyve volt. S közben a nyitott plafonon át sűrűn hullott ránk a hó. Ipse dixit (Naplójegyzetek 2017-ből) 2017. január 1. Az irodalmi Újév számomra így kezdődik: a neves író az Írók Boltjában kolléganője íróasztaláról mond épületes dolgokat (a Litera tévé közvetíti), kb. ilyen stílusban: Kant már kétszáz évvel ezelőtt figyelmeztetett rá bennünket, hogy ne csak a csillagos égtől, hanem a bennünk lévő erkölcsi törvénytől is szarjuk össze magunkat! – Van a mai magyar irodalomban valami furcsán Sturm und Drang-os: a szerzők a populáris (és népi) kultúra ürügyén a „népi” vulgarizmusokhoz süllyednek, de magát a népi kultúrát magasról leszarják (hogy én is stílszerű legyek). – A mi Sturm und Drangunk a hatvanas években még komolyan vette Johann Hamannt, s a népköltészeti gyűjteményeket Homérosz és az Osszián mellé tettük a könyvespolcainkon. Mára ebből a népkultuszból csak a vulgarizmusok (vö.: vulgus = nép, köznép) maradtak meg. Január 12. A rádióban mondja valaki (egy Széchenyiről szóló rádiójátékban): Széchenyi István vette észre és tette szóvá először, hogy az európai nyelvek közül egyedül a magyar tudja megkülönböztetni a szerelmet és a szeretetet. És Széchenyi óta így tudjuk és mondjuk mindnyájan. – S nem biztos, hogy jól tudjuk és mondjuk – mondom én. Számomra legalábbis Nádasdy Ádám, egy régebbi írásában (a Magyar Narancsban) meggyőzően bizonyította, hogy ez így egyszerűen nem igaz. (Bizonyító anyagából a magyar szópárnak megfelelő angol love – affection és a görög erósz – agapé szópárokra emlékszem. Meg az orosz ljubov – milosztyra, amely utóbbi persze nem jó példa, mert az orosz miloszty jelentése nem szeretet, hanem kegyelem, könyörület, malaszt. Itt jegyzem meg, az érdekesség kedvéért, hogy a lengyel miłość viszont szerelmet jelent.) De engem a sehová sem vezető, csinált versengésnél jobban érdekel a magyar szerelem – szeretet szópár kialakulása, a szeret ige jelentésének ilyenfajta szétfejlődése. – A Halotti Beszéd szerzője egykor még „szerelmes barátim”-ot írt és mondott „szeretett barátaim” helyett, s az Úr a Jordán vizében álló Jézusra még Károlyi
