Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Tőzsér Árpád: Hollóid szárnyát hallom suhogni...; Ipse dixit (Naplójegyzetek 2016-17-ből)
51 fogalmilag megragadhatatlan, legfeljebb a költészet nyelvén lehet róla beszélni. Így született meg a haláleset óta eltelt néhány nap alatt az alábbi versem: Ezüst Esterházy Péter halálára Mért hallgatnak a dóm királyokat köszöntő s gyászoló harangjai? Király halt meg, a létet tapintó szavak, segédigék uralkodója! Nyelve világok mondattana volt. Emlékszem pozsonyi útjaira... Ötvenéves, épp a Harmóniá...-t írja. – Donnernek is Édesapám, az esztergomi érsek állt modellt – mondja. Szent Márton szobránál állunk, a dómban. Hatvanévesen Daniel Fischer szlovák festővel együtt ünnepel, az is pont hatvanéves. És közös még bennük az imaginárius szám és az absztrakt művészet csodálata. Égig lobogott holdezüst haja, ahol ment, egy kicsit világosabb lett. – – S most nincs tovább, se Pozsonyban, se máshol! Az ezredvég ezüstkora, amelynek teremtője s királya volt, lezárult. Zúg bennem a Márton dóm harangja, bennünk zúg!, a gyászoló szív segédigéiben... – Az imaginárius lét már nekünk, véneknek járna ki, s nagyon fáj, hogy Te mentél el, barátom. Veszprém, vasútállomás, július 24. Hihetetlen, hogy az isten háta mögötti Kapolcsot is sikerült megjárnom. Körülöttem fiatalon halnak az emberek, én meg a 81 évemmel szégyentelenül járom a világot, mondom a verseimet, betyárnótákat énekelek és interjúkat adok. Lackfi Jani és Agócs Gergő hívott meg Kapolcsra bennünket, a Művészetek Völgyébe: Hizsnyai Zolit, Szászi Zolit s engem – az önjelölt háromtagú, gömörországi „irodalmi és folklórcsoportot”.
