Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Arnolt Bronnen: A dunai árvíz (Tatár Sándor fordítása)
6 Arnolt Bronnen A dunai árvíz A felhőszakadás egy szerdai napon, 1954. július közepén kezdődött. Olyan mérhetetlen mennyiségű víz zúdult le az égből, hogy mindenki azt hitte, csak percekig tarthat az ítéletidő. Órákig tartott. Napokig tartott. Pénteken is egész nap ömlött az eső. A Duna csaknem egészen a gátkoronákig duzzadt. A parti figyelőállomások azonban nem jeleztek árvízveszélyt. Mitzi Lehner péntek este, kevéssel hat óra után, miután véget ért a munkaideje az ottenschlagi villamossági szaküzletben, ahol eladónőként dolgozott, hazaindult a gáton az alsó faluba. Hangosan dobolva verte az eső a nejlonkapucniját, és hevesen áztatta a köves-nedves talajt, így aztán fentről és lentről egyaránt permetezett és fröcskölt a víz. Nehéz, fullasztó és barátságtalan volt a levegő. Az esőből, felhőkből, párából összevegyült pöcegödörszagú kipárolgás meg a sötétség és a zúgó lárma megfosztotta a szemet a látástól, a fület a hallástól, a tüdőt a levegőtől. Mitzin tompa, nyomásszerű fejfájás vett erőt az esőtől, miközben tudta, hogy voltaképpen örülnie kellene. Mindig péntek éjszaka jött el hozzá Toni Ploberger, aki ötven kilométerre, a Steyr autógyárban dolgozott, és a hétvégéket Ottenschlagban töltötte a szüleinél. Hivatalosan Toni csak szombat reggel érkezett haza; így az övék volt az éjszaka. A gát üres volt. Jobbra zúgva és bugyborogva rohant a Duna, bal felől sötéten, esőverten-tépázottan állt a ritkás ártéri erdő. Kísérteties volt az út. Mitzi nem szívesen ment erre egyedül, így, félig sötétben. Csak hát így sokkal rövidebb volt, mint a kanyargós úton. És ma sietős volt neki. Minden pénteken sietős volt. Ekkor a Duna vízszintje körülbelül két centiméterrel emelkedett óránként. A rádióban azt mondták be, hogy Bajorországban már csökken. Amúgy pedig mindenki túlságosan el volt foglalva az esővel ahhoz, hogy a folyóra is figyelni tudjon. Egy-egy szélroham időről időre apró hullámokat hajtott a gát tetején végigfutó ösvényre. Bal felől feltűnt a Bloacha patak. Máskor csenevész csermely volt, most azonban földuzzadt, és lomha folyású lett a folyóból visszatorladt víztől. A keskeny hidacska, amely nemrég még magasan vezetett át a víz fölött, most alulról nedves lett a hullámoktól. Ingott a palló, amikor Mitzi rálépett. Most még erőteljesebben és fenyegetőbben ingott. Mitzi elfojtott egy ijedt kiáltást, és a partra ugrott. Ekkor már ott is volt fölötte egy árnyék, mellette egy hús-vér test, és benne egy hang: „Mit félsz itt? Kéne egy ernyő, mi?”
