Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 6. szám - Arnolt Bronnen: A dunai árvíz (Tatár Sándor fordítása)
7 Nem szerette ezt a hangot. Pötscher-Hias volt az, a vendéglős fia, aki a legutóbbi búcsúban azzal dicsekedett: „Nincs olyan lány Ottenschlagban, akit ne vittem volna ágyba.” A többi fickó eldöngette ezért, a Toni is. Mit keres ez az alsó faluban? „Csak a kovácsnál voltam, elvittem neki vasárnapra a két üveg pálinkáját. Holnap nem érek rá.” „Nem kell ernyő”, mondta Mitzi. Hias nem hagyta lerázni magát. Még a szakadó esőben i s dohány- és kocsma szagot árasztott. Szorosan Mitzi mellett ment, a lánynak el kellett viselnie a behemót, erős test érzetét; nem tudott elhúzódni, túl keskeny volt az út. Aztán egyszer csak ott álltak a kovácsműhely előtt. A ház az alsó falun kívül állt, egy kiiktatott útkanyar mellett, úgyhogy amióta észszerűsítették a nyomvonalát, azóta az út is elkerülte. Pührert, a nagyothalló kovácsot azonban ez nemigen zavarta. Egyedül élt, kevés dologra volt szüksége, s azt a keveset megkapta attól a pár paraszttól, akik még lovat tartottak és lovas kocsival jártak. A ház nem volt szélesebb a kovácsműhelynél. Az első emeleten volt a kovács lakókonyhája, a tető alatt pedig Mitzi szobácskája; ingatag lépcső vezetett hozzá. A kovács egy régi boronát kalapálgatott. Többnyire olyan munkákat kapott a parasztoktól, amiket más nem csinált meg. Mitzi odalépett mellé, és ráförmedt Hiasra: „Hagyj békén, különben szólok a kovácsnak!” A kovács nem nézett föl, Hias röhögött. „A vén bolondnak? Törődik is ez azzal, ki van nálad! Hallani nem hall, látni meg nem fog semmit.” Mitzi erős és arányos lány volt, a környék szépe. Kihúzta magát, és úgy vágott Hias arcába, hogy a nagydarab, súlyos fickó kis híján belezuhant a kovácsműhely tüzének parazsába. A lány gyorsan letépte hálókamrája kulcsát a szögről, és fölsietett a lépcsőn. Hias utánabámult. Még jobban felizgatta a pofon. Ezek az erős ujjak, ez a meleg kéz – egész testén átbizsergett az érzés. Emellett még a düh is fűtötte a férfitekintélyén esett folt miatt. Bosszún törte a fejét, és a bosszú édes volt, különösen az a bosszú, amit kiagyalt. Eközben a Duna az Aschacher Kachlet alatt minden prognózis ellenére szép lassan kilépett a medréből. A korai órához képest már jócskán besötétedett. A folyamőr, aki már egy órája várta a váltást, éppen elbóbiskolt. Mitzi gyorsan rendbe tette a szobácskáját. Nem volt sok holmija, de ízlése volt. A szobában minden tiszta, friss volt és jó szagú; mezei virágok, egy kicsit már hervadtan, házikenyér savanykás illata, nap és szél szárította vászonnemű; az ifjú, bimbózó test illata. Egyetlen gond volt: nedves volt a padló, és aggasztó gyorsasággal nedvesedett tovább. Az előreugró ablak mellett lefutó ereszcsatorna meglazult a gyorsan lezúduló víztől, és a rosszul illeszkedő üvegtáblák mellett folyamatosan vizet permetezett a kamrácskába. Mit fog szólni a Toni! Jár szegénynek a száraz szoba. Mitzi hallgatózott; a kovács még ott volt, még kalapált; Mitzi lebotladozott, hogy segítséget kérjen tőle. Nem a kovács volt az, akivel egyszerre csak szembe találta magát; nem a kovács kalapált. Hias egy pár schillinggel elküldte a korhely öregembert a faluba, hogy vedeljen magába egy virtigli mühlvierteli mámort. Most igazában tolvajkulcsot kalapálgatott Mitzi kamrácskájához, de ez így persze még sokkal jobban alakult. „Kovács! Kovács!” kiabálta Mitzi. „Kovács! Kovács!” utánozta szelíden,
