Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
69 relésekor. A hideg fémhordókat és a szintén fémpumpát újra és újra össze kellett szerelnem. Kesztyű persze volt, de kesztyűvel ez az átszerelés nemigen ment, így csupasz kézzel ragadtam meg az égetően hideg fém alkatrészeket. Mit mondjak? Nem élveztem. S ráadásul a gázolaj szaga engem is átjárt közben, belém ivódott, a műszak végén így a gyári fürdőben fél óráig ázologtam a forró tus alatt, hogy valamiképpen újra normális testszagom legyen. Az üzemanyag-raktároskodásnak jó időben nagy előnyei is voltak. Amikor éppen nem „zavartak”, a raktárnoki asztalnál ülve olvasgattam. Ilyen alkalmakkor és ilyen körülmények között olvastam például Balogh László akkoriban megjelent József Attila-könyvét (élveztem és sokat tanultam belőle), és bármily meglepő, Hankiss Elemér egyik, Elvek és utak sorozatban megjelent kitűnő tanul mánykötetét is. (Anélkül, hogy tudtam volna róla, e gyakorlattal nagy raktáros elődömet, Hamvas Bélát „utánoztam”.) Olvasási szokásom persze kilógott a sorból, nem teremtettem divatot vele. De én már főiskolai felvételire is készültem, s általában véve is igyekeztem formában tartani magamat. A segédmunkás lét legnagyobb veszélye például nem maga a munka volt, hanem a szellemi igények spontán föladása. A körülményekbe való beleszürkülés. Én akkor már nagyon tudatosan készültem a nagy erőpróbára, a fölvételire, semmiképpen nem akartam beleragadni a segédmunkás létbe. A téglagyári raktárosként eltöltött tizenhárom hónapom persze nagyon sok egyéb szempontból is hasznosnak bizonyult. A minden embert megillető azonos méltóság elve itt szilárdult meg bennem végleg. A melósok lenézését, a privilégiumokba torkolló hierarchia számomra elfogadhatatlan igényét végleg elutasítottam. Nagyon mélyen belém égett ugyanis a „lentiket” sújtó diszkrimináció tapasztalata. Segédmunkásságom első napjaiban találkoztam például egy nálam alig idősebb irodista fiúval, aki engem rendszeresen Lengyel szaktársként szólított meg, ha szólnia kellett hozzám. Ám amikor pár hét múlva megtudta, hogy nekem ugyancsak érettségim van, mint neki, tehát kvázi egyenrangúak vagyunk a munkások között, elkezdett „Bandikámozni”. Ez számomra sértő és visszatetsző volt. S nem véletlenül. Mi sem jellemezte ugyanis jobban ezt a fiatalembert, minthogy a nálam sokkal jobb, fölkészültebb, de csak általános iskolai végzettségű raktáros társamat változatlanul magázta. Őhozzá nem ereszkedett le. A melósok viszont, ha olykor nyersen ugratták is egymást, vagy éppen a durvaságtól sem voltak mentesek, a társadalmi egyenlőtlenségek szokáskultúráját nem vették át. Csak azt respektálták, aki mögött tehetség és teljesítmény állt. S közülük némelyik emberileg is közel került hozzám. Volt például „buta” focistakollégám, aki ajánlatomra a már említett Hankisst is olvasgatta, s izgalmas eszmecserékbe tudtunk bonyolódni nagyon sok mindenről. N. B.: főnököm egyébként a raktárban évekkel később sikkasztási ügybe keveredett. Őt is, helyettesét is el kellett távolítani posztjáról. Pedig „csak” éltek az alkalommal, a pozíció adta szabadsággal, a viszonyok részleges áttekinthetetlenségével. Summa summarum: segédmunkásságom tizenhárom hónapja megerősítette, megszilárdította jaminai szociológiai tapasztalataimat. Korolláriumát adta valaminek, aminek átlátása, megértése enélkül jóval lassabban és nehézkesebben
