Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
70 történhetett volna meg. Javamra vált, noha olykor érzékenyen érintett, sőt fájt ez a tapasztalat. * Nyolcéves koromtól tizenkilenc éves koromig, vagy ha a négy szegedi főiskolai évemet is ideszámítom, csak huszonhárom éves koromig éltem Jaminában. Nem nagy idő, de számomra sorsfordító, egész további életemet meghatározó évek voltak ezek. Ma, öregen, persze már nem csak a szociológiai tapasztalatok miatt érzem ezeket az éveket fontosnak. Maga a látvány, a látvány emléke is nosztalgiával tölt el. A prolinegyed, középpontjában a gyárral, úgy tartozott össze a természettel, ahogy csak a patriarchális emberi közösségek kapcsolódtak a természethez. Jamina – építészetileg – nem volt „szép”, karaktere inkább, az itt domináló ipari tevékenység ellenére, rusztikusnak mondható. Rusztikusnak, mert az építészeti elegancia hiánya ellenére valami nagyon mély összetartozása volt a nagy harmóniával, a termésszettel. Az agyagipar, lényege szerint, a föld, azaz az agyag kitermelésére épült, azt használta föl, de a „kirabolt” természet mindig azonnal vissza is vett valamit kirablójától. A kitermelt agyagbányákba föltört a víz, a bányatavakban s környékükön megpezsdült újra az élet. A növény- és állatvilág pillanatok alatt visszavette pozícióit: buja növényi vegetáció keletkezett, s a vízben halak, siklók, más élőlények bukkantak föl. Ahogy a házak, kertek, grundok, s más szabad területek egymás mellett húzódtak meg, a gyár is, a bányászattal való kölcsönhatás révén, soha nem lett homogén ipari övezet. Valahogy a természet része maradt. A város „érdes része” (ahogy egy hajdani ferencvárosi srác emlegette a pesti külvárost), jellege szerint egyszerre volt ez az ember ipari erőfeszítéseinek és a legyőzhetetlen természetnek a tere. Jamina, hadd ismételjem meg, nem volt „szép” városrész, épületei sem egyenként, sem összességükben nem sorolhatók be valamely építészeti példatárba. De az összkép mégis, látszólagos esetlegességei ellenére, sugárzott valami mélyebb, nem felületi természetességet. A kerület fölé magasodó, füstölgő gyárkémény, az ipari termelés egyik építészeti szimbóluma, olyan térségből emelkedett ki, amelynek szabadnak megmaradó területei megőrizték az eredendő, mondjuk így, vad harmónia sok elemét. Talán lényegét is. Nekem fölnevelő helyem volt ez a városrész. Légköre, s a tapasztalat, amit adott, máig hat rám. Nekrológomban majd valaki, észrevéve ezt az összefüggést, alighanem kimondja rólam: egy jaminai, aki Szegeden lett „gyütt-maradt”.
