Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)

68

elég nagyvonalúan zajlott: az olajos fűrészport szétszórtuk, majd összesepertük, és ez az olajos fűrészpor megtisztította a járófelületeket. Időről időre számba kellett venni a készleteket, nincs-e hiány, nem keveredtek-e a forgalmazott anyagok, szerszámok stb. A készletet időről időre föl is kellett tölteni, a kifogyott alkatrészeket és szerszámokat pótolni kellett. Voltak vissza-visszatérő kuncsaftok, rendszeresen eszközigényekkel jelentkezők. A velük való érintkezés megmutatta, milyen munka folyt a gyárban, hol és milyen problémák ismétlődtek stb. Velük olykor kisebb stiklikbe is belementünk: bizonyos elromlott szerszámok, például fűrészlapok stb. mesterséges kettétörését „nem vettük észre”, s úgy tekintettük, mintha tényleg két különböző akármiről lenne szó. A vételező így nem egyet, hanem kettőt kapott a leadott rossz, elkopott, eltört szerszámja helyett.

A raktárhoz tartozott egy nagy szabadtéri üzemanyagraktár is. Drótkerítéssel körülfogva, de tető nélkül. (A tetőtlenség állítólag a robbanásveszély miatt alakult ki.) Itt nagy mennyiségű gázolaj, valamivel kevesebb benzin és fajtánként egy-két hordónyi nagyon sokféle egyéb olaj volt elhelyezve. (Utóbbiak között a közönséges repceolajtól a speciális olajokig minden megtalálható volt. Így egyebek között egy nagyon sűrű, fénylő, sötétzöld olaj is, ami már inkább valami kenőcsfélének látszott. Egyszer ebbe a zöld trutyiba beleesett a karórám. Azt hittem, az órának vége. De nem; mint kiderült, gázolajba áztatva rövid idő alatt teljesen regenerálódott az óra. Itt egyébként a nagy forgalom persze a gázolajból adódott, a keskeny vágányú kisvasút motorjai miatt. Gázolajból naponta minimum nyolc-tíz, vagy még több hordóval fogyott. A készletet sűrűn kellett föltölteni. Ennek az üzemanyagraktárnak én voltam a gazdája: két részletben (délelőtt, délután), pár órát mindennap itt töltöttem. Én szolgáltam ki a motorosok üzemanyag-szükségletét. S mivel óvatos voltam, nehogy hiányom legyen, szűken mértem az olajat. Hónap végén így egy-két hordó pluszom mindig felgyűlt. Ezt persze, miután amúgy sem tudtam vele mit kezdeni, mindig szétosztottam a „normálisabb” motorvezetők között – nekik nem volt mindegy, mennyi üzemanyagot használtak el, a takarékosság/pazarlás a fizetésüket is befolyásolta. (Egy Lecsó becenevű motorvezető emlékezetes marad számomra: úgy tudott, akár egyfolytában, fél óráig is káromkodni, hogy az már maga művészet volt, a népköltészet műfaji listáján szerepelhetett volna. Cifrázta, húzta, variálta – retorikai kézikönyvek példatárába kívánkozott, amit produkált. S mindezt nem, vagy csak csekély indulatból tette. Voltaképpen maga is élvezte verbális kreativitását.)

Az üzemanyagraktár közelében, a „prérin” volt az „irodája” – valójában egy szűk bódé, kukszli, amelyben papírjaival éppen csak elfért – hajdani általános iskolai osztálytársam anyjának. K-né, a hajdani szépasszony ekkor már elvirult, idősödő nő, az egyik középvezető felesége engem, mint fia volt osztálytársát, a szárnyai alá vett. Ő azonban ideális céltábla volt sokaknak. Hallgathattam a „kollégák” obszcén instrukcióit, mit kell tenni a „mamával”. Ezzel persze közvetlenül engem, a zöldfülűt ugrattak, de igazában K-né rovására élcelődtek. A hierarchia megbontása és a hozzá kapcsolódó szexuális fantázia ilyen összekapcsolódása alighanem mentalitástörténeti jelzésként is olvasható.

Az üzemanyagraktárhoz télen csak komolyabb hólapátolással jutottunk ki. S a téli hideg gondot okozott az üzemanyaghordók pumpájának ismétlődő átsze-