Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
64 Nagyhangú, kekeckedő família, a legfiatalabb – nálam is fiatalabb srác is harsány, kevés megfontoltsággal. Az egyik idősebb Lévai fiú, '56-ban maga is még tizennyolc év körüli fiatalember, „ellenforradalmár” lett. (Mai idiómában: „forradalmár”.) Az Arad felől Jaminán keresztül bevonuló szovjet páncélos hadoszlopra rálőtt egy karabéllyal. (Állítólag vasúti sínek felszedésében is részt vett.) Mindkét akciója harcértékét tekintve jelentéktelen, inkább csak szimbolikus gesztus volt – de elítélték érte. Vagy nyolc-tíz évet kapott, ebből jó párat, öt vagy hat évet le is húzott. Amikor kiszabadult (én már szabadlábon ismertem meg), egy lényegileg megváltozott ember tért vissza. A családjára általánosan jellemző stílus már egyáltalán nem jellemezte őt. „Megkomolyodott”, visszafogott és fegyelmezett ember lett. Vigyázott minden szavára és gesztusára. Nem kétséges, büntetése semmilyen norma szerint nem állott arányban tettével (a tankokra lövöldözés például tipikusan gyerekes dolog volt), ám egész élete kisiklott emiatt. Az átlagos munkásokhoz viszonyítva is nehezített életpályát kellett befutnia. A „politika” – ha tetszik, a történelem – ekkor sem, itt sem a melósoknak kedvezett. A prolikultúra igazi vakfoltja mégsem az eddig mondottakban lelhető föl. A nagy probléma abban keresendő, hogy ez az élet igen nagy mértékben, mondhatnánk belülről blokkolta a munkások lehetőségeit. Mindaz, amit tapasztaltak, arra késztette őket, hogy önmagukat is korlátozzák, hogy a más, jobb élet lehetőségét a maguk számára az illúziók körébe utalják. Nagyon sok család már eleve blokkolta gyerekeik továbbtanulását is. A mi udvarunkban jól példázza ezt a kisebbik Kocziha fiú esete. Misi kimondottan okos, jól tanuló gyerek volt, jól is focizott (igazolt játékos is lett, szépen bontakozó labdarúgó karrierjét csak egy korai makacs sérülés törte derékba), s ez a fiú minden szempontból a gyerektársa dalom vezéregyénisége volt. Szeretett volna gimnáziumba, majd egyetemre járni, a szülők azonban úgy döntöttek, hogy gyerekük számára a plafon csak az iparitanuló-iskola lehet. Őket „igazolta” a tapasztalatuk, az a keserű tapasztalás, hogy a munkásember ne akarjon kitörni élete adott kereteiből – úgysem sikerülhet neki ez. S Kocziha Misi élete, minden tehetsége ellenére, már akkor félresiklott, amikor igazában még el sem kezdődött. (Azt hiszem, bátyja, aki valami hasonló sorsot ért meg, nem véletlenül lett később öngyilkos.) Ebből a nézőpontból értelmezendő az én más finalitású pályám is. Az én szüleim ugyanis azt vallották, a gyerek tanuljon, vigye többre, mint a szülei – s ezért anyám és apám mindent meg is tett. (A „palota” és a „kislakások” igazi kontrasztja itt mutatkozott meg, nem a komfortfokozatok különbségében.) Szüleim, erejükön felül is, beruháztak a jövőbe: a gyerekbe. * Az én sorsomat, értelemszerűen, sok minden alakította, de közülük külön kiemelendő a tudatos szülői döntések sora. 1958-tól Jaminában éltünk, ám én továbbra is a „városi”, 1. sz. Általános Iskolába jártam, amely a legjobb iskola volt Csabán akkoriban, sokkal jobb, mint a rossz hírű jaminai. A nyolc osztály elvégzése után gimnáziumba kerültem (Rózsa Ferenc Gimnázium). Tanáraim közt természetesen jók és kevésbé jók egyaránt voltak. A gimnáziumi négy év
