Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
65 alatt például négy történelemtanár tanított, közülük azonban három egészen kiváló: Szeberényi Lajos bácsi („Cibak”), akinek egyik, azonos nevű fölmenője Petőfi Sándor diáktársa és barátja volt – maga Lajos bácsi pedig Eötvös-kollégista volt, okos, tapasztalt, elméleti érzékenységet sem nélkülöző, kitűnő tanár. Utána Szakhmáry Gyula bácsi (ő mindig a harmadik osztályban vette át a diákokat), végül Virágh Ferenc, akitől egyebek közt kutatástechnikát is tanultam. Maga is aktív történész volt, sok fontos helytörténeti cikk és könyv szerzője. Életem egyik kritikus pontján, már az érettségi után, egy példányt személyesen hozott ki nekem új könyvéből, azzal a dedikációval, hogy „volt tanítványát”, engem, „küzdőképességében megerősítsen”. Mindegyiküktől nagyon sokat tanultam. Szemléletet, módszert is. Osztályfőnököm, Bajnok Zoltán matematikát tanított nekünk (jól), de figyelt ránk, rám is – attól kezdve, hogy jelezte, hogy ideje lenne már borotválkoznom, egészen a pályaválasztásig. Ismerve engem, és konzultálva tanárkollégáival, ő, a matematikus javasolta például, hogy a történettudomány mellett kötelezzem el magam, mert alkatomnak ez felel meg leginkább. De szólhatnék biológia tanárnőnkről, Győrfy Katinka néniről (a „mohász” Győrfy professzor lányáról), aki elkötelezett pedagógus volt, életét tette föl tanítványaira és a tanításra. Vagy szólhatnék Mladonyiczky Béláról, aki rajzot tanított, de szobrász, méghozzá kitűnő szobrász lévén, a képzőművészet olyan rejtelmeibe vezetett el bennünket, amelyért nem lehetek eléggé hálás neki. Mellesleg: rendszeresen elvitt bennünket a csabai múzeumba kiállításokat nézni, így találkoztam például először Kass János műveivel vagy Lipták Pál újságpapírra (!) applikált képeivel. (Mladó egyébként maga faragta édesanyja sírkövét, amely egyszerűségében is a legszebb, legművészibb síremlék a csabai vasúti temetőben. Amikor szüleim sírjához látogatok ki, mindig elmegyek e sír előtt, a szobrászfiúra, tanáromra is emlékezve.) De említhetném a fanyar humorú, bölcs Nyíri Sanyi bácsit is, aki érettségi előtt megrajzolta karikatúraportréinkat. (Gimnáziumunkban ugyanis az volt a szokás, hogy a szokványos fényképes tabló mellett készült egy karikatúrákból álló tabló is – a magunkra alkalmazott Newton-parafrázis miatt ki is szerkesztett minket a helyi újság.) S a gimnázium légköre döntő pontokon ösztönzően hatott rám. (Csak zárójelben jegyzem meg: a gimnázium mai honlapján, a „jeles tanítványok” részben, a tíz-tizenöt fölsorolt hajdani diák között ma már az én nevem is szerepel. Áchim L. András, az Adytól megénekelt „Nas Ondris”, „a nem teljesen sikerült Dózsa György” – és gyilkosa, a nácikkal azonban tűzharcot is vállaló, mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endre [és mások] társaságában. Úgy látszik, mondhatnám némi öniróniával, a csabai gimnáziumnak a „deviánsok” jutottak.) S érettségi után, hacsak második nekifutásra is, Szegedre kerültem a főiskolára, kitűnő társak közé. Ebből a gárdából egyetemi oktatók, muzeológusok, könyvtárosok, levéltárosok sora került ki, egyik diáktársunk – mellesleg házassági tanúnk – az akadémikusságig is eljutott. De a szegedi évek már külön történetet alkotnak, s részletes bemutatást érdemelnek majd. Jamináról és szüleim sorsomat alakító döntéseiről szólva egyebeket kell megemlítenem. Azt például, hogy már ezekben az években gyűlni kezdett körülöttem egy kis „könyvtár”. Apám ugyan morgolódott „passzióm” miatt, de azért csinált nekem például egy fél falat betöltő