Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)

61

kerék itt nem a motorkerékpár tartozékaként szerepelt, hanem a személygépkocsihoz tartozott. Csak a négy kerékből az ő stílusa következtében kettő érintkezett egyszerre az úttesttel. S ami mindezt pikánssá tette, ez az üldözéses „verseny” Békéscsaba belvárosában zajlott. Maga volt az élő renitencia.) Hogy igaz volt-e ez az eset, nem tudom, a motorkerékpár-verseny iránt érdeklődők körében ez a legenda mindenesetre élt. S ami biztos, Varesz csakugyan nagyon értett a technikai sporthoz. A bányagödrök körül zajló versenyek persze nem csak az emberi ügyesség tisztelőit kötötték le – kielégítették a technikai érdeklődésű nézőket is.

S e versenyeknek volt légköre, hangulata. Máig él bennem a rítus élménye: amikor a győztes, koszorúval a nyakában, még egyszer, de immár lassan, lépésben, afféle tiszteletkört produkálva, végighajtott a versenypályán, s az egész verseny rituáléjának esszenciáját adta. Ez a győztes jutalomjátéka, a közönség előtti tisztelgése és – egyben repeta volt a versenyből. Immár harmóniába rendezett, nyugodt mozgással.

Hasonlóképpen fontos, ismétlődő esemény volt a bokszolók csapatbajnoksága is. A helyszín e vonatkozásban a gyár nevezetes (s multifunkcionális) kultúrterme volt. Ilyenkor felállították itt a ringet, az öltözőket, a kiszolgálóhelyiségeket, a közönség, a szép számú közönség elhelyezkedett, és várta az attrakciót. Egyegy meccs háromszor háromperces menetből állt, a bokszolók nem meztelen felsőtesttel, hanem ujjatlan trikóban léptek szorítóba. A közönség nemcsak az öklözőket és a mérkőzést látta, hanem a pontozóbírókat is, nem beszélve a versenyzők körül foglalatoskodó edzőkről. Az edzők szerepéhez tartozott, hogy ha szükségessé vált, ők dobták be a mérkőzés feladását jelző törülközőt. Egy-egy ilyen törülközőbedobás, miként a pontozóbírók ténykedése is, nemritkán heves közönségreakciókat váltott ki. Az edzők, a közönség szerint, többnyire elsiették a mérkőzés feladását, a pontozóbíró pedig – mondjuk így – részrehajló volt. Érdemtelen felet hoztak ki győztesként. A bunyónak ez a változata, bár itt is igaz a tétel, hogy itt még a győztes is nagy verést kap, minden ellenkező vélelemmel ellentétben, nem volt brutális sport. A vér – például orrvérzés formájában – hozzátartozott ugyan a küzdelemhez, de maga a küzdelem inkább csak az agresszió keretek közé szorított levezetését szolgálta. A küzdelem persze olykor kiütéssel végződött, de nem emlékszem rá, hogy valaha is előfordult volna, hogy a vesztes nem a saját lábán hagyja el a szorítót. A sokmenetes, végsőkig elmenő „profi” boksz kíméletlensége itt nem létezett még. De mint az agressziólevezetés domesztikált formája, ez is működött. Az emberlét általában, a téglagyári melósok léte kiváltképpen nem szűkölködött agressziót szülő mozzanatokban. Nem kell hozzá véres indulatokat, brutalitást föltételezni, hogy megérthessük a Bohnéknál lebonyolított bokszmérkőzések mögötti közönségigényt.

*

Bohnéknál persze nem csak sportrendezvények alakították a munkások életformáját. A szorosabb értelemben vett „kultúrának” is voltak intézményes pozíciói. Kettőt ezek közül is érdemes itt fölemlegetni. A gyárnak az Orosházi útról közvetlenül elérhető, még nem gyárként értelmezhető részében egy viszonylag nagy, többszörösen tagolt, épített tér helyezkedett el. Ebben sok minden elfért;