Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 1. szám - Lengyel András: Jamina (Jegyzetek a betegágyból)
62 lakások, gyári konyha, kultúrterem stb. Az egyik ilyen rész a kultúrterem nevet kapta. Itt a szórakozást szolgáló részben egy komplex funkciójú, vendéglőszerűséget is kialakítottak. Itt lehetett étkezni, inni, pincérnő szolgált föl az asztalok között, és zenét is kapott a nagyérdemű. A zongoránál egy profi zenész zongorázott és énekelt, mindenféle könnyűzenét. Éppen futó dalokat, operettslágereket, egyebeket. (Ez a zenész egy időben gimnáziumi osztálytársnőm, Kóté Olga nagybátyja volt, sokoldalú, képzett, profi muzsikus. Tőle dalokat is lehetett „rendelni”.) Nem kocsma volt ez, annál egy-két fokozattal magasabb minőségű hely, kulturális beütésekkel, igényesebb formák között. Ide azok jártak, akiknek az „igazi” kocsma, például a Jobb mint otthon túl közönséges volt. Ide, a kocsmával ellentétben, családostól, gyerekekkel is el lehetett járni. Emlékszem egy csinos pincérnőre, kamaszként felfigyeltem rá. Sok munka, szaladgálás hárult rá, kilométerpénzt is kaphatott volna. Szempontomból fontosabbnak bizonyult az itt működő mozi. Nem emlékszem rá, hogy minden nap vetítettek-e itt filmet, s egy filmet hány este vetítettek, de jobb emlékeket hagyott bennem, mint a „rendes” jaminai mozi, ahol persze szintén meg-megfordultam. A „rendes” jaminai mozi is csak utánjátszó mozi volt, elég avas filmekkel. Többnyire fekete-fehér magyar és szovjet filmeket vetítettek, a legattraktívabb produkció a színes, zenés amerikai Ének az esőben volt, G. Kellyvel. Bohnéknál, bármilyen meglepő is, jobb filmeket lehetett látni. Emlékszem, itt láttam a Rocco és fivérei t, s bár a korhatárt még nem értem el, különösebb erőfeszítés nélkül belóghattam. Amikor anyám keresett, azt mondták neki, nem lehetek a nézők között, mert a film korhatáros. Természetesen ott voltam a nézőtéren, nem először s nem is utoljára, nem nekem való filmeket nézve. Az erotikus, vagy a kor normái szerint annak minősülő részletek értelemszerűen nagy, életkoromnak megfelelő figyelmet kaptak részemről. De a Bohnéknál látott alkotásokból nem csak az ilyen részletek „jöttek” át: voltaképpen a kommersz és a művészfilmek különbségére itt, a gyári vetítéseken éreztem rá. (Az olyan nagy érdeklődést keltő, közönségsikert hozó filmek, mint például akkoriban Várkonyi Zoltán Jókai-adaptációi, természetesen nem Bohnéknál voltak megnézhetők, sem a rendes jaminai moziban. Azokért be kellett menni „a városba”, a premiermozik valamelyikébe, s meg kellett fizetni a lényegesen magasabb jegyárakat.) Így is sok mindent Bohnéknál láttam először. (Hogy ki válogatta össze a bemutatott művészfilmeket és milyen megfontolásból, nem tudtam, és ma, utólag sem tudom rekonstruálni. De tény, az egésznek volt egy kultúrára koncentráló, „népművelő” színezete. A vetítés nem propagandacélokat szolgált, s jobban ügyeltek a művészi minőségre, a művészi szempontokra, mint a rendes jaminai moziban. A gyár ilyen szempontból egyféle propagandán kívüli területként írható le.) Itt említem meg, mert lényege szerint ide tartozik: Bohnéknál a kulturális tér egyik, nem is olyan kicsi részében egy „közösségi” tévé is üzemelt. A tévének ugyanúgy népes nézőköre volt, mint a filmeknek. Jó néhány válogatott focimeccset itt láttam, sokak társaságában. Emlékezetes az a magyar–NSZK meccs (1959-ben?), amelyet megnyertünk, s amelyen a nagyon fiatal Albert Flórián és az ugyancsak fiatal Tichy brillírozott. A négy magyar gólból, ha jól emlékszem, hármat ők ketten termeltek be a németeknek. De láttam itt szovjet–magyar meccset
