Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 5. szám - Orosz István: Emlékek apámról VII.

55

lalnám-e az egyik elnökhelyettesi tisztséget, Kocher László helyett, aki a pedagógusok közutálatát vonta magára azzal, hogy tajtékozva szidta őket az „ellenforradalom” előkészítésében játszott szerepükért. Azzal igyekezett Dallos megnyerni, hogy a pedagógusok előtt népszerű vagyok, s a bizottságban – melynek ő is tagja volt – higgadtan, okosan viselkedtem. Nem vállaltam az elnökhelyettességet, Madarászt ajánlottam, aki később meg is kapta, s haláláig viselte ezt a tisztséget.

A hangulat az iskolában, a tanári szobában tartózkodó, sőt elutasító volt a politikai újjászervezéssel szemben. Amikor megjelent a Petőfi Népében az új párt, az MSZMP szervezőbizottságának a névsora, köztük Szabó Adorján nevével, ő a következő számban tiltakozott: nemcsak a szervezőbizottságnak, az új pártnak sem tagja. Hordós, aki az ’50-es évek elején a megyei művelődési osztályra került, s a megyei tanári apparátus pártszervezetének titkára lett, szintén megvált a párttól, visszajött a gimnáziumba tanárnak. Szabó Adorjánt ’57 nyarán aztán leváltották az igazgatóságból. ’57. februárban két hosszabb kritikát írtam: Szabó Lőrinc válogatott verskötetéről és Németh László Égető Eszteréről. Az előbbit alighanem a Kiskunságnak küldtem el, nem merték megjelentetni, az utóbbit az Irodalomtörténetnek, s ott meg is jelent ’57 végén vagy ’58 elején, az ’57/3. számban. Májusban a TTIT világirodalmi előadás-sorozatában Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartottam előadást.

Egyes írók letartóztatása és súlyos ítélete (Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán) éles ellentétben állt a korábban ellenségnek tartott Németh László és Szabó Lőrinc Kossuth-díjával. Titokban terjedt Illyés Gyula Egy mondata és Tamási Áron Gond és hitvallása, sérelem őket nem érte, csak azokat, akiknél megtalálták ezeket. A tanítás megnyugtatott. Kedves osztályom volt az, amely júniusban szép sikerrel érettségizett, hasonlóképpen szerettem az ez évben harmadikos orosz tagozatú, iskolánkban első koedukált osztályt. (Nemcsak nekem, nekik is rosszulesett, hogy 1958 májusában a tablójukra nem tehették rá az arcképemet.)

Július 1-jével áthelyeztek a Bányai Júlia Gimnáziumba. Ez is, meg az, hogy ott az igazgató – Simon László – közölte velem, csak latint fogok tanítani, már jelezte, hogy valami nincs rendjén körülöttem. Feleségemet ugyanakkor a tanítónőképzőből általános iskolába helyezték. Rosszabbul járt két kollégám, Szőts Rudolf és Tóth László: őket „népgazdasági érdekből” tanyai iskolába távolították el. Hamarosan – számomra addig teljesen ismeretlen embertől – figyelmeztetést kaptam: a rendőrség foglalkozik velem. Elmentem Dallos lakására. Csak a feleségét találtam otthon. Kedvesen fogadott, s megígérte, hogy a férje kiáll mellettem. Lehet, hogy nem tehette. Ha teljes nyíltsággal nem kérdeztek is rá, megérzésem szerint a rendőrségen kihallgatásaim során Dallosra terhelő dolgokat szerettek volna tőlem hallani.

Dallos Ferenchez, a megyei tanács elnökéhez talán azért fordulhatott több bizalommal, mint más kommunista vezetőkhöz, mert fivére, Dallos György maga is Eötvös collegista volt, aki ráadásul gyakran publikált apámmal együtt az Irodalomtörténet

című folyóiratban. A tankönyvíró-irodalomtudós bátyra ekkor már nem lehetett számítani, mert 1956 januárjában meghalt. Július 13-án (a 32. születésnapján)

vagy 14-én anyámhoz és nagyanyámhoz mentem ki Csépára, akkor együtt laktak Pap Domokos bácsiéknál. 15-ére virradó éjjel oda jöttek értem a rendőrök. Az akciónak volt valami szinte komikus hatásúvá fajult jellege: az még hagyján, hogy jobbról-balról géppisztolyos rendőrt ültettek mellém a kocsiba, az még inkább, hogy rajtam is fegyvert kerestek. Éva később elmesélte, hogy előbb otthon kerestek, ott is teljes harci készülettel.

A teljes harci készülettel megejtett házkutatást, mi tagadás, átaludtam. Anyutól tudom, hogyan zajlott, de a sok továbbmeséléstől egyre csiszolódó, s a családi legendárium részévé váló eseménysor valahogy az én emlékezetembe is beépült. Szinte látom magamat anyám karjában, föl kellett ugyanis emelnie, hogy az egyenruhások a rekamié ágyneműtartóját is átvizsgálhassák, nem lapul-e ott a keresett személy, vagy legalább egy fegyverarzenál. Két egyforma ágyneműtartós rekamiénk volt – az egyiket később rajztárolónak használtam –, sokáig megmaradtak, igaz, nagyon rossz állapotban, mégis haragudott apu, amikor az